Karácsonyi utazás

Karácsonyi utazás

Mason elgondolkodva nézte a karácsonyfájukat. Most fejezte be a díszítést, de nem volt teljesen elégedett. Úgy csinált pedig mindent, ahogyan Tom tanította neki: előbb a fények, aztán nagydíszek, kisdíszek, girlandok, hátul semmi, mégsem stimmelt valami. Egyszerűen szólva Tom arányérzéke hiányzott. Pontosan ez volt a probléma minden évben, amióta nem segített.

Jól van, jó lesz így is, gondolta, aztán visszavitte az üres dobozokat a helyükre, a tárolóba. Sok dolog várt még intézésre ugyanis, mielőtt indul, igyekeznie kellett, de az is igaz, hogy ő akarta így. Õ szervezte az utazást pont karácsonyra. Mivel ez a kedvenc ünnepük Tommal, valahol érthető, hogy ezt a különleges időpontot választotta hozzá.

Asztalt terített, és kinyitott egy üveg vörösbort. Utóbbit huszonöt euróért vette a minap, úgy volt vele, hogy az ünnep, az ünnep. Annak idején, amikor az egyetemen megismerkedtek, még Tom is nagy borbarát volt, csakhogy ugye megbetegedett, és aztán nem ihatott többet. Egyébként a betegsége először nem látszott annyira komolynak. Megkapta a megfelelő gyógyszereket meg kezeléseket, és az állapota valóban nem romlott tovább, viszont nem is javult. Húzták-halasztották, próbáltak mindent, még azokat a holisztikus dolgokat is, de semmi. Az orvosok csodálkoztak, hogy ilyen fiatalon támadta meg őt a kór, ám a kórok szeretnek a saját fejük után menni, nem hallgatnak senkire. Úgyhogy egy idő után Tomnak is mennie kellett, nem maradhatott tovább ott, ahol addig olyan boldogan éltek. Miután elment, Mason nem szerette többé a közös lakásukat, és ezen a karácsonyon végre ő is el akarta hagyni egyszer és mindenkorra.

Elzárta a sütőt. Kivette belőle a szépséges marhasültet, amelyet egyáltalán nem volt könnyű jól elkészíteni, de ő profi volt. Ezt ették mindig karácsonykor, barna szósszal és párolt zöldségekkel. Büszke volt nagyon a főzőtudományára, a tehetségét az édesanyjától örökölte. A megözvegyült asszony korábban sokat nevetett Tommal, és mindig azt mondogatta, hogy ha férje már nincs is, olyan, mintha két fia lenne. Aztán idén tavasszal meghalt, a szíve már régóta kínozta. Mason pedig szépen eltemette őt.

Amikor az asztal ragyogott, gyertyát gyújtott, és lemezjátszón elindította a karácsonyi válogatásukat. Ezt még Tom állította össze, és ahogy mondta, ajándékozta maguknak. Az ajándékokból egyébként sosem csináltak nagy ügyet, ott voltak egymásnak, amit az élet legnagyobb ajándékaként éltek meg mindketten.

Az az egyetemi szerelem volt az övéké, ami miatt egy évet halasztanak a diplomával, mert a felek semmi másra nem tudnak koncentrálni, csak egymásra, és egyszerűen képtelenek betelni a másikkal. Aztán később persze lediplomáztak ők is, összeköltöztek, és élték a fiatal szerelmesek könnyed, felszabadult életét. A szerelem hatalmas hurrikánként sodorta magával őket, és bár a heves láng az évek alatt lecsillapodott, a kötődés és a másikért való rajongás ugyanúgy megmaradt. Egymás kezét fogva néztek szembe a világgal, együtt teremtettek otthont maguknak, és együtt fedezték fel a szerelem legintimebb formáit is. A szex pedig fantasztikusan működött közöttük, nem is néztek más felé sosem.

Mason leszelt két szelet húst magának, Tomnak ugye nem kellett tálalnia. Szedett egy kis köretet és mártást, majd belekortyolt a borba. Nagyon finom volt. Egyértelműen megérte a pénzt, majd mondja is Tomnak, amikor beszélnek indulás előtt. Beszélni ugyanis rendszeresen szoktak, hiába a nagy távolság. Ez segített nekik a külön töltött, hosszú évek átvészelésében, de így sem volt az igazi, mert nagyon, néha elviselhetetlenül hiányoztak egymásnak. Az persze az első perctől világos volt, hogy Mason előbb-utóbb követi Tomot, de nem lehetett csak úgy hirtelen hátra hagynia mindent. Ott volt az özvegy édesanyja, a munkája, ezek mind visszatartották. Főleg az első.

Igazság szerint sokszor érezte úgy, hogy elég volt és nem érdekli semmi, azonnal akar Tom után indulni, de ilyenkor pont szerelme intette nyugalomra. Azt mondta neki, hogy miatta ne idegeskedjen, ő vár rá akár az örökkévalóságig, nem fog elfutni. Zárjon le szépen mindent, nyugodtan, ne kapkodjon összevissza. Sőt, ha szexre vágyik, akkor se fogja vissza magát. Fiatal férfi, hogyan is várhatná el tőle az önmegtartóztatást addig, amíg nem találkoznak. Ki tudja, hogy az még mennyi idő! Mason próbálkozott is, letudott néhány kalandot, ám mindegyiknek ugyanaz a nagy baja volt: mindegyikőjükben Tomot kereste. Csak rá tudott gondolni, és valójában csak utána vágyakozott. Az utóbbi években aztán már nem is nagyon erőltette a viszonyokat, már nem érdekelték egyáltalán.

A sült vége felé járt, amikor aztán felcsendült a Mennyből az angyal a lemezjátszón. Németül. A bébirépa még tizenöt év után is kifordult a szájából, amikor meghallotta a szöveget. Tom pont ezért tette bele a válogatásukba, mert egyszerűen nem lehetett röhögés nélkül végighallgatni. Azt mondta egyszer, hogy ezen a nyelven nem szabad énekelni semmit, maximum death metál számokat, de azokat sem tanácsos. Masonnak még a könnyei is kicsordultak. Most is nevetve sírta végig az egész dalt, mint minden évben.

Vacsora után gyorsan elmosogatott, és rendet vágott a konyhában. Jöhetett a desszert. Szokás szerint mézeskalácstortát sütött, ami jó sok időbe került, de szerették nagyon. Egy kis tálkában tette ki az ovális alakú, cukorkaszerű szemeket, amikkel először a tortát akarta dekorálni, de végül nem tette őket rá. Úgy döntött, hogy majd megeszegeti lassanként, ha már megvette. Az édesség majszolása közben be is kapott belőlük egyből hármat, aztán megivott egy újabb pohár bort. Mondjuk, jó, hogy nem tette rá őket a süteményre, baromi keserűek voltak. Olyanok, mint a rossz mandula.

Mire a tortával is végzett, hirtelen elálmosodott. Ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy aznap mennyit dolgozott azért, hogy a karácsonyuk ismét szép legyen. Természetesen készült egy kis meglepetéssel is Tomnak, amit majd akkor akar átadni neki, amikor végre találkoznak. Vett két gyűrűt ugyanis. Meg akarta kérni Tom kezét, szerette volna férjül venni őt, élete nagy szerelmét. Már az egyetem befejezése után gondolt rá, de aztán jött az a hülye betegség, és mindent felborított. Most azonban már tényleg nem akadályozhatja meg őket semmi sem abban, hogy ilyen szép módon is elköteleződjenek egymás mellett. Biztosra vette, hogy Tom igent fog mondani.

Kézbe vette a kis, sötétkék bársonydobozkát, kinyitotta, és az egyik gyűrűt felpróbálta. Maga elé tartotta a kezét, hát nagyon csinos volt. Szépek leszünk együtt, amikor majd viseljük őket, gondolta mosolyogva, és visszatette a helyére az ékszert. Aztán a dobozzal, egy újabb pohár borral és a drazsékkal letelepedett az ágyukra. Az éjjeli szekrényen ott állt Tom fényképe, meg egy másik is, amin együtt nevettek a kamerába. Kezébe vette a szerelmét ábrázolót, gyönyörködött benne kicsit, majd megcsókolta. Annyira szép férfinak találta Tomot! Sosem értette, hogy hogy lehet ekkora szerencséje. Szép, okos és őt szereti. Tom egy valóságos csoda.

Ekkor megint bekapott három bogyót, és kortyolt néhányat a poharából, aztán ásított egy hatalmasat. Végignyúlt az ágyon, és a mellére fektette a képet. Ebből a helyzetből jól rálátott a világító karácsonyfájukra, amelyet most nagyon szépnek talált. Igaz, a fényei kezdtek összefolyni előtte. Az ólmos fáradtság lassanként lecsukta a szemeit, de ő nem akart aludni. Mennie kellett, és még Tommal is akart beszélni indulás előtt.

Mostanában kellene egyébként jeletkeznie. Masonnek ezúttal nagyon nehezére esett a várakozás, szokatlanul türelmetlen volt. Egy ideig még hallgatta a lemezjátszón szóló karácsonyi dalokat, aztán hirtelen teljesen csend lett. Valami furcsa fehérség vette őt körül, ami meglepte, de semmiképpen nem akart addig aludni, amíg nem beszélt a szerelmével.

– Kész vagy, szívem? – hallotta meg a hangját végre, és kipattantak a szemei.

– Persze – felelte izgatottan. – Alig várom, hogy indulhassak.

Mason majd kiugrott a bőréből, hogy végre eljött az idő. Repült volna Tom karjaiba.

– Van egy meglepetésem is a számodra – vallotta be. – Egy kis karácsonyi ajándék.

– Tényleg? Akkor gyere gyorsabban! – nevetett Tom.

Aztán komolyabb hangnemre váltott. Mindig ezt csinálta.

– Ugye elrendeztél mindent?

– Persze, ne izgulj! Mostmár minden rendben van.

– Akkor hamarosan találkozunk, drágám. Itt várlak. És szeretlek nagyon.

Mason elmosolyodott.

– Tudom. Én is téged – felelte.

Akkor indulhatok, gondolta sóhajtva, és újra lecsukta a szemeit. Tizenöt évnyi várakozás ólomsúlya gördült le ekkor a lelkéről. Tizenöt, Tom nélkül töltött karácsony bánata. Kimerült volt, és indulnia kellett. Még annyi dolguk van együtt... Izgatott jókedvét az erőtlensége sem tudta elrontani, a csend és a fehér pedig kimondottan megnyugtatta. Halálosan fáradtnak érezte magát, de egyáltalán nem bánkódott: ez lesz az ő régen várt, karácsonyi utazása. A teste mindeközben teljesen elnehezült, úgy érezte, hogy mázsás súlyok húzzák lefelé. Ereje is már csak arra maradt, hogy még egyszer megszorítsa szerelme fényképét...

– Jövök, szívem – suttogta megkönnyebbülten.

Aztán végre elindult Tomhoz. Már annyira régen szeretett volna... Most ismét könnyednek és felszabadultnak érezte magát. És főleg boldognak. Pont úgy, mint régen.