1. Elzárva

Mark egyedül álldogált a fagyos peronon, keresztbetett karjaival önmagát melegítette. A vonatnak tizenhét óra húsz perckor kellett befutnia az interlakeni állomásra.  A kapucniját jól összehúzta a fején, és lecsukott szemmel élvezte, ahogy a megállás nélkül fújó, metsző szél az arcába csap. Hirtelen hasított a bőrébe, és forróságot hagyott maga után, ez tetszett neki benne a leginkább. December elejére már rendszerint megérkezett a rettenetes hideg a hegyek közé, és a telek mindig hosszúra nyúltak. Az ő számára ezek a körülmények kellemesek voltak, a svájci Alpok zord csúcsai az otthonát jelentették.

A pályaudvar hangosbemondójának női géphangja mindenkit értesített arról, hogy Zürichből érkező intercity közeledik, mire emberekkel telt meg a peron. Mark a távoli semmit bámulta, nem foglalkozott az őtkörülvevő zsivallyal. Először a fényszórók sárga fényét pillantotta meg, ami utat tört magának a sötétben, aztán hallotta, ahogy a fékek fémes zaja beleolvad a szél süvítő hangjába. A szerelvény pontosan érkezett.

Ezúttal tudta, hogy kiket vár: Roland és Christian visszatérő vendégei voltak. Már évek óta az ő szállodáját, a Hotel Rydert választották, amikor túrázni jöttek a Matterhornra. Mark különösen kedvelte ezt a meleg párt, ugyanis amíg a hotelben tartózkodtak, a köztük fennálló hasonlóság láthatatlan köteléke miatt kevésbé érezte magát magányosnak.

Barátként üdvözölték egymást, majd a kocsihoz siettek. Ahogy áthaladtak az állomás épületén, Mark nem tudta nem észrevenni a falra kihelyezett, óriás figyelmeztetést, amelyóvatos közlekedésre intette az embereket. A művészi ábrázolás a direkt pszichológia eszközét használva egy huszonöt évvel korábbi tragikusbalesetre utalt, amely a vasúti átjáróban történt, és amelyre Mark sajnos nagyon jól emlékezett. A figyelemfelhívást azonban teljesen indokoltnak tekintette, hiszen a felfagyott, kacskaringós utak valóban veszélyesek voltak.

A kezdődő hóesés nem ígért sok jót, ezért minél előbb a szállásra kellett érniük. A Hotel Ryder Grindenwald és Wengen között állt hatalmas fenyők és égbeszökő csúcsok között. Csak egy út vezetett fel hozzá, amit ha vastag hó takart be, járhatatlanná vált. Az épületet meg lehetett közelíteni terepjáróval, ami a hegyi szállodák között ritkaság számba ment, de a rutinnal nem rendelkezők számára a szerpentin hó nélkül is veszélyes volt.

Útközben arról beszélgettek, hogy a két férfi ezúttal milyen túraútvonalakat akar majd teljesíteni. Mark igyekezett társalogni, de a figyelmét sokkal inkább a kezdődő hóvihar kihívásai kötötték le. A heves széllökések és azegyre sűrűbben záporozó hópelyhek próbára tették a több évtizedes vezetési gyakorlatát, bár normális körülmények között akár csukott szemmel is fel tudott navigálni.

A vékony és meredek út minden részletét ismerte, a kiszámíthatatlan viharok azonban nyomás alatt tartották. Ha a meteorológia figyelmeztetést adott ki, nem ült szívesen a volán mögé. Mivel azonban a vendégeket mindig ő szállította a hotelbe és vissza az állomásra, meg kellett bírkóznia a körülményekkel. Úgy ráadásul, hogy az utasok ebből lehetőleg semmit se vegyenek észre. Mark általában jól alakította a szerepét, és senki nem vett észre semmit.

Bő negyedórára volt szükség ahhoz, hogy felérjenek a hotelhez. A város fényeiből a sötétben világító hó birodalmába vezetett az országút, és érthető okokból senki nem jött velük szembe. A három férfi kedélyesen cseverészett, és Christian száját csak akkor hagyta el egy-egy „oh”, amikor a szél lökött rajtuk egyet. A süvítő hangok beszűrődtek az autó légterébe, az utasok pedig csak a nagy fehér semmit látták maguk előtt a terepjáró reflektorának fényében.

– Ez jó nagy vihar lesz! – jegyezte meg Roland váratlanul, és Mark nem cáfolhatott rá az észrevételre.

– Én is azt hiszem – felelte, majd gyorsan hozzátette:

– Mindjárt a hotelben leszünk.

Az utolsó kilométerek kacskaringózva teltek. A hólánc ellenére is megcsúszott néha a kocsi, Christian pedig a szokásos módon kommentelte a történteket. Roland eleinte nevetgélt, de aztán alábbhagyott az ő jó kedve is. A rájuk telepedő némaságban Mark kizárólag az útra koncentrált, és csak akkor lélegzett fel, amikor végre felderegtek előtte a hotel elmosódott fényei.

– Isten hozott titeket a Ryder Hotelben! – mosolyodott el, ami általános könnyebbséget hozott, nem mintha a következő pillanatban nem zuhanhattak volna a mellettük tátongó szakadékba.

Miután a vendégeit bekísérte az épületbe, az autót is fedett helyre parkolta. A garázs tualjdonképpen egy utólag felhúzott, egyszerű kis kőépítmény volt a hotel mögött, ami stílusában teljesen megfelelt szálloda fílingjének. A klasszikus hegyi kőház nem bírt volna el egy modern külsejű melléképületet. A kívülről ódonnak tűnő helyiséget belül jól felszerelték, ugyanúgy mint a másik két kis házikót, amelyek szintén a hotel mögött álltak. Az egyik személyzeti lakrészként, a másik kamraként üzemelt. Az egész komplexumot alacsony fakerítés vette körül, aminek semmi értelme nem volt, viszont jól mutatott.

Mark szerint a Hotel Rydernek a csúcsok közé zárt, kis hegyi szálláshelyek egyikeként meg kellett őriznie a vadregényes hangulatát, ugyanis csak ebben a formában lehetett elkérni szemérmetlenül magas árakat éjszakánként. A tulajdonos, vagyis ő, ezt meg is tette, és örömmel nyugtázta, hogy az utóbbi időkben még így is állandó telt házzal büszkélkedhetett. A nyolc szoba egész évben megtelt vendégekkel, probléma nélkül.

A kezdetekkor sokmindennel próbálkozott: szervezett kirándulásokkal, síoktatással, még “csomagjai” is voltak, de az ötletek nem igazán működtek, és ráadásul rettenetesen utálta őket. Aztán tíz évvel ezelőtt megváltozott minden. Váratlanul elnyerte a Matterhorn Top Hotel címet, ami annyira jó reklámnak bizonyult, hogy azonnal megnövelte a vendégszámot. Az elismerés nagy megtiszteltetésnek számított szakmai körökben, és némi extra kötelezettséget rótt rá.

A decemberi csúcsszezonban rendszeresen egy gyakornok érkezett hozzá, hogy tapasztalaltot szerezzen a szállodamenedzsment területen. Ilyenkor a Berni Idegenforgalmi Egyetem egyik végzős hallgatója töltött nála három hónapot, hogy belekóstoljon a szakmába, egyébként márciustól novemberig senki sem zavarta a köreit. Szerencsére egyébként, mert Mark, ahogy öregedett, egyre kevésbé tolerálta az idegeneket a szoros környezetében. Főleg huzamosabb ideig.

A személyzete olyan munkatársakból állt, akikkel már régen együtt dolgozott. Valójában egy kis családot alkotott velük, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy ne érezze magát annyira magányosnak. A hatvan év körüli Leni volt a szakácsnő, aki ritkán segítőt is kért, és ilyenkor a környező falvakból érkezett valaki. A Markkal egykorú Elias mindenesként dolgozott: karbantartó, recepciós, beszerző, mikor mire volt szükség, a negyvenes Jana pedig a tisztaságért felelt.

Mindannyian nagyon jól kerestek, a személyzeti szállást pedig csak akkor használták, ha nem tudtak hazajutni valamiért. A hotel kilencedik szobájában Mark lakott. Ő csak nagyon ritkán hagyta el hosszabb időre a szállodáját, amihez családi örökségként jutott. A vendéglátós diploma megszerzése után kezdett dolgozni benne huszonöt évvel ezelőtt. A munkáját nagyon komolyan vette, és tulajdonképpen az egész élete róla szólt, amit azonban cseppet sem bánt.

A garázsból a recepcióra menet újra megcsodálta imádott szállodáját, ahogy szokta, és közben azon mulatott magában, hogy lényegében szerelmes ebbe a gyönyörűségbe. Elmosolyodott, amikor átcikázott a fején, hogy a Hotel Ryder megtestesíti számára a tökéletes partnert: a rafináltan elegáns külseje büszkeséget és erőt sugároz, egy átlagember számára pedig megközelíthetetlen. Hóviharok esetén egyébként majdhogynem az ő számára is, de eddig azért mindig megoldotta valahogy.

A recepciós pultnál senkit sem talált. Roland és Christian nyilván már bejelentkeztek és elfoglalták a szobájukat. Elias visszatért a vihar miatti biztonsági intézkedésekhez, Jana és Leni pedig még korábban hazamentek. Személyzetként tehát csak ő és Elias maradtak, így minden feladatot kettesben kellett ellátniuk. Ez ugyan extra jelenlétet igényelt a részükről, de a gyakorlatban semmiféle problémát nem jelentett, már két évtizedes rutinnal rendelkeztek hozzá.

Mark a hall hatalamas és speciális módon biztonságossá tett üvegablakához sétált. Mosolyogva nézett ki a zuhogó hóesésbe. Ha az autóban nem is, de a hotelja biztonságos falai között éldegélve tulajdonképpen szerette a viharokat. Az épület megingathatatlanul állt éveken át, dacolt a rengeteg csapadékkal, a faggyal, a kegyetlen széllel. A zord időjárási körülmények közepette a kis épület olyan volt, mint egy barátságos menedékhely. Magas fenyők, komor, égbetörő sziklák és könyörtelen, mély szakadékok között a Hotel Ryder biztonságot nyújtva ölelte őt (és vendégeit) a metsző, fehér hidegben.

Belül is otthonos volt. A szilárd kőfalak óvtak, az otthonos faberendezés simogatott. A közös terekben és a szobákban kandalló adta a meleget (bár a cirkófűtés rendszerét is kiépítették), a légteret az égett fa illata töltötte be. Szőrme párnák, szőnyegek mindenütt, és csak fehér, barna vagy zöld színű kiegészítők léphették át a küszöböt. Pont mint a romantikus karácsonyi filmekben, ezért is kerülhetett hatszáz euróba egy éjszaka. Mark tudta, hogy mire vágynak a vendégei a hegyek között, és pontosan azt adta nekik.

A társalgóban méretes könyvespolc kapott helyet, rengeteg könyvvel, ha valaki esetleg olvasgatni szeretne, de valójában Mark magánkönyvtára nem fért el a szobájában, így lett dekorációs elem. Társasjátékozni és kártyázni is lehetett ebben a helyiségben. Az étterem kicsi volt, de hangulatos: a vendégek fotelszékekkel körbevett kerek asztaloknál ízlelhették meg a büfé kínálatát, vagyis a hegyi gasztronómia jellegzetes fogásait. A sajtfondü és a raclette az alapteríték részét képezték, a húsokat, a kolbászt, a sajtot, a krumplit és a kenyeret pedig a környező falvakból, kistermelőktől hozatta vagy hozta fel Mark, időjárástól függően.

A szobákhoz zuhanyzós vagy kádas fürdőszoba tartozott, az erkélyeken jacuzzi várta a vendégeket. A meleg pezsgőfürdő lehetősége az ordító mínuszokban, felturbózva egy kis kilátással a havas hegyoldalakra, nagy vonzerővel bírt, de más vízi kalandokra is nyílt mód a közeli, kristálytiszta vizű tó területén. Oda Mark egyébként horgászni járt, szigorúan egyedül, amikor nyugalmas magányra vágyott, de nyaranta a vendégei is látogatták, főleg strandolási céllal. Egy közeli, pici vízesés tette fel a koronát az egészre, ha minden egyéb természeti szépség nem lett volna még elég.

Vacsorázni a hotelben nyolc és tíz óra között lehetett. Leni előkészítette az ételeket, de ha nem volt jelen, akkor a frissen sültektől eltekintettek. Teltház esetén is csak tizenhárom személyről kellett gondoskodni, tehát meg tudta oldani a két férfi. Mark a vendégekkel foglalkozott, és a bárban szolgált ki, Elias pedig a büféasztalt gondozta. Az Älplermagronen, ami egy almaszósszal és hagymával tálalt tejszínes-sajtos egytálétel volt tészta és krumpli alapon, sosem hiányzott a kínálatból, kétnaponta azonban Zürcher Geschnetzeltes is készült, mert sokan szerették gombás-tejszínes borjúhúst, amihez rösti vagy galuska járt. Ezen felül svájci paraszttál, sajtok és krumpli állt rendelkezésre.

Mark diplomás sommelierként szolgálta fel a borokat, a bárban pedig különleges italokat szervírozott. Tartott abszintot, amit egy ideje ismét legálisan lehetett kínálni, és ő maga is nagyon kedvelte. Fiatalkorában ismerkedett meg vele, akkor még illegálisan, és idővel megtanulta felelős módon fogyasztani a legendás, zöldszínű likőrt, amely annyi galibát bírt okozni. Ebből kifolyólag fejenként és naponta csak egy adagot volt hajlandó kitölteni a vendégeknek, amiről egy visszafogott táblácska tájékoztatott a bár pultján. A Hotel Ryder fura szabálya volt, de inkább érdekesség számba ment, és sosem okozott fennakadást.

Mark Rolanddal és Christiannal koccintott vacsora után, más szóval munka után, bár az ő esetében nem lehetett beszélni hagyományos értelemben vett munkaidőről. Főként az éppen zajló viharról esett szó közöttük, ami a határozottan süvítő szél hangja miatt adta magát. A hó továbbra is nagy erőkkel zuhogott, úgyhogy méteres takaróra lehetett számítani.

A vendégek lassanként elszállingóztak az étteremből, és tizenegy körül Mark kedvenc, meleg párja is nyugovóra tért. Elias a konyhán ügyködött még, ő pedig bezárt, nem mintha bárkitől is tartani kellett volna ezerkétszáz méter magasan. Hóviharban. Tett egy kört a folyosókon, ellenőrizte, hogy minden rendben van-e, aztán elégedett gazdaként, aki megszemlélte a jószágot, visszavonult a privát lakrészébe.

Nagyon remélte, hogy reggel Leni és Jana fel tudnak majd jönni. Általában így szokott lenni, ha időben eláll a vihar, mert az utakat gyorsan letakarítják, ellenkező esetben azonban Elias-szal fognak reggeliztetni is. Az effajta kellemetlenségek a munkához tartoztak, de Mark jó érzékkel mindig megtalálta a módját a kompenzációnak. Volt az a bérezés, ami miatt az alkalmazottak rugalmassága nem tűnt lehetetlennek.

A szobájában gyorsan elkészült a lefekvéshez, aztán megnézte a meteorológiai előrejelzést, ami hideget és napsütést ígért. Ez jól jött, mert korán reggel a gyakornokért kellett mennie az állomásra, és egy időre elege volt a viharban vezetésből. A személyzeti szállás egyik szobájában akarta elhelyezni őt, amit azonban Janának még elő kellett készítenie.

Már éjfél is elmúlt, de nem jött álom a szemére. Hallgatta a szelet, és nézett kifele a hóesésbe. Úgy látta, hogy a vihar kezd csitulni. Azon törte a fejét, hogy hány ilyet csinált már végig az ötven éve alatt. Rengeteget. Voltak kisebbek és nagyobbak, de egyet biztosan nem fog elfelejteni soha, annak ellenére sem, hogy nagyon szeretné kitörölni az emlékét. Nem akart rágondolni, hiszen húsz éve történt, és húsz év az rengeteg idő. A vihar kegyetlen részletei azonban újra meg újra bevillantak neki.

Az égen akkor délután szempillantás alatt gyűltek össze a nehéz, fekete hófelhők. A szél annyira felerősödött, hogy fenyőket tört ketté, a hó pedig olyan sűrűn esett, hogy átláthatatlan fehér függönyt húzott a fagyos levegőbe. A természet gátlástalan őrültként tombolt, ő pedig először életében halálfélelmet érzett.

Így visszatekintve azonban a rossz emlékeknél sokkal fontosabb bizonyult, hogy a hotel megmaradt. Az évek során még erősebb lett és egyre szebb, ő pedig nagyon büszke volt rá. Vele kellett foglalkoznia, nem pedig a múlttal, ami igaz, hogy folyton felzaklatta, de változtatni már nem tudott rajta. Mark hirtelen ötlettől vezérelve elővette az éjjeli szekrény fiókjából a szállodabővítés tervezetét, és elmélyedt benne.

Ismét átnézte a négy szoba hozzáépítésére vonatkozó lehetőségeket, de a harmadik szint kialakítása sokadik olvasásra sem győzte meg őt. Szerinte ugyanis csak az egyemeletes hotel tudott meghitt lenni, és ő ebből nem volt hajlandó engedni. Nem akarta, hogy a Ryder a nagyobb hegyi szállodákra hasonlítson, amelyek inkább monstrumok voltak és nem hangulatos menedékek. Szerette volna megőrizni a saját szállodája egyediségét, ami annyira vonzó volt a vendégek számára.

Néhány éve pont Roland jegyezte meg, hogy ha a Hotel Rydert egyszer megismeri az ember, utána már nehéz nem visszatérnie. Mark büszkén választotta ezt a mondatot a szállodája szlogenjéül, és igyekezett fenntartani a magas színvonalat. Úgy tűnt, hogy sikerült is, és nem akart kockáztatni. A növekedés bizonytalansága helyett inkább a szűkös megszokottságot választotta. Ismét. A terjeszkedés ötlete csak a gondolataiban motoszkált egyelőre.

Lelkesen, megállás nélkül dolgozott a lélegzetelállító szállodájában, és rengeteg pénz keresett vele, amit személyes igények híján visszaforgatott a hotelbe. Sikeres volt és gazdag. Tavaly elnyerte az Év Hoteltulajdonosa címet is, amivel ötvenéves korára a karrierje csúcsára érkezett. Pontosan oda, ahová az első pillanattól fogva szeretett volna eljutni. Miről álmodhatott volna még!