2. Minden kulcsok ura

Mark Sommer elégedett volt. Nem vágyakozott különösebben semmi után, nem álmodozott semmiről, és a konkrét álmaira se nagyon emlékezett. Azt ő is tudta, hogy az ember arról álmodik, amire vágyik, vagy amitől retteg, de neki nem maradt ideje ilyenekkel törődni. Ha be is villant neki valami napközben belőlük, az annyira szürreálisan zavaros volt, hogy nem foglalkozott velük. Ő komoly ember volt: a Hotel Rydert vezette, és nem ért rá álmokon tűnődni. Sem konkrét, sem metaforikus értelemben.

A munkája lekötötte szinte minden energiáját, és bár érzékelte, hogy valószínűleg túlzásba viszi, így érzte jól magát. Sőt, titkon büszke volt arra, hogy soha nem hiányzott hosszabb ideig. Szinte sosem betegeskedett, bár az utóbbi időben néha el kellett mennie orvoshoz, mert fura dolgok történtek vele.

Például állandóan zúgott a füle. A szakember azt mondta, hogy a stressz okozza, és elküldte vérvételre a biztonság kedvéért. A lelet megmutatta, hogy rengeteg vörösvérsejtje van, ami további vizsgálatokat kívánt, ám azokat Mark halasztgatni kezdte. Megnézte ugyanis a neten, hogy mi lehet az eltérés oka, és mivel leukémia is állhatott a háttérben, inkább nem foglalkozott tovább az üggyel. Amúgy is rengeteg dolga akadt a hotelben. A fülzúgása persze nem szűnt meg, de mivel hol jelentkezett, hol nem, azt remélte, hogy majd elmúlik magától.

A munkából fakadó stresszt egyébként érezte magán orvosi megerősítés nélkül is, ezért járt el például horgászni a közeli tóhoz. Szigorúan egyedül. A parton álldogálva vagy üldögélve teljesen ki tudott zárni mindent a fejéből, nem gondolt semmire és senkire, csak hallgatta a csendet. Ilyenkor sikerült igazán feltöltődnie.

Még gyerekként kezdett bele ebbe a hobbijába, szinte véletlenszerűen. Nagyon szomorú volt valamiért, de szokás szerint nem akart otthon maradni. Elsétált a közeli tóhoz, ahol sokáig csak bámulta a vizet, aztán észrevett egy kis halat a sekélyesben. Meg akarta fogni. Ügyes és ravasz akart lenni, hogy szabad kézzel elkaphassa. Végül sikerült is neki, ami jó kedvre derítette. Akkor még gondolkodás nélkül visszadobta az áldozatát, de hamarosan visszatért, hogy ismét próbálkozzon.

Ágból és kötélből horgászbotot készített, csaliként kenyérdarabot használt, és onnan már nem volt megállás. Néha hazavitte a zsákmányt, de különösebb sikert sosem aratott vele, máskor meg visszadobta. Gyerekként kicsit zavarta, hogy tulajdonképpen megölte ezeket az állatokat, de aztán elmúlt a rossz érzés, és felnőtt korára már csak a kihívás érdekelte.

Szeretett hamis csalikat is készíteni, amelyek igazából tíz-tizenkét centis, halalakú fa- vagy fémdarabok voltak. Megvehette volna őket, de szeretett babrálni ilyen dolgokkal. Általában is tetszettek neki az olyan tevékenységek, amikhez a kezeit kellett használnia. Simán el tudott merülni a legaprólékosabb munkákban és részletekben, nem tudott semmi sem olyan kisméretű lenni, hogy ne tudta volna elkészíteni vagy megjavítani.

Lassú szöszmötölés közben érezte magát a legjobban, olyan tevékenység közben, amelyhez rengeteg türelemre van szükség, az ugyanis bőven volt neki. Ha a saját tempójában csinálhatta a dolgokat, nyomás vagy elvárás nélkül, akkor mindent meg tudott oldani. Ha viszont sürgették vagy követeltek, akkor gyakran leblokkolt. Pont ez volt a helyzet a hóviharban vezetéssel is, az emberi kapcslatokról nem is beszélve. A presszió mindig elbizonytalanította.

A hotel vezetése természetesen sok terhet pakolt rá, de igyekezett helytállni, és ha nagyon kibillent a messzeföldön híres nyugalmából, akkor még tudatosabban próbálta csökkenteni a stresszt. Észrevette magán, hogy ha rendszeresen edz, attól például nyugodtabb. Ebből kifolyólag hetente kétszer futni ment, szigorúan egyedül, hajnalban, és ennek köszönhette azt is, hogy a fura tüneteit leszámítva jó egészségnek és erőnlétnek örvendett.

A testét alapvetően rendbenlévőnek találta, a karizmaira kimondottan büszke volt, csak a növekvő hasa aggasztotta. Edzőterembe nem járt, inkább otthon próbálta kezelni a problémát felüléssel, fekvőtámasszal, súlyemeléssel. A legjobb időszakokban még neki is tetszettek a mellizmai, a bordázott hasizom azonban lehetetlen küldetésnek bizonyult. Bölcsen megelégedett azzal, hogy ötvenéves korára nem eresztett pocakot .

Már kissé kopaszodott és őszült, a haját és a szakállát azonban mániákusan rendben tartotta. Praktikus okokból kifolyólag főleg bakancsban, combzsebes nadrágban és kapucnis felsőben járt. A kapucni volt egyébként a gyenge pontja. Melegen tartotta a nyakát meg a fejét, ami a kora és az időjárás miatt igencsak jó jött, de főleg azért szerette, mert akkor húzta a fejére, amikor csak akarta. Elég gyakran megesett vele, hogy sok volt a külvilág, csak éppen elmenni nem tudott belőle, ilyenkor előszeretettel húzta össze a fején, és még magyarázkodnia sem kellett.

Ha elutazott, akkor a farmer-póló-hófehér sportcipő összeállítást preferálta (plusz egy kis kapucnis felső), a divat ugyanis nem nagyon hatotta meg, és egy ideje már szemüveget is viselt, ami az ő korában lényegében elkerülhetetlen volt. Nem tartotta magát különösebben jóképűnek, de a visszajelzések alapján arra jutott, hogy mások viszont igen, és ez némi elégedettségel töltötte el.

Úgy tűnt számára egyébként is, hogy a körülötte lévők kedvelik. Mondjuk tett is érte, ugyanis kedvesen és megértően viselkedett mindenkivel, azok számára pedig, akikkel együtt kellett működnie, gyakran tett gesztusokat. Ebben az motiválta, hogy ki nem állhatta a konfliktusokat. Igyekezett mindent nyugodt mederben tartani. Néha persze idegesítette a kötelező jópofizás, de akkor is csinálta, ha közben a pokolba kívánta az egészet.

Leginkább azonban egyedül szeretett lenni, igazi barátai nem is voltak. Évekig az öreg Jonas állt hozzá a legközelebb, aki Wengenben lakott. Vele sokáig horgászni is eljárt. Kicsit az apjának érezte, és sokkal inkább, mint az igazit. Nagyon jól tudtak hallgatni együtt, és Jonas nem várta el tőle, hogy állandóan jelen legyen. Ha kereste őt, rendben volt, de ha nem, az is. Soha nem vetette a szemére, ha hetekig nem mutatkozott.

Sokat beszélgettek a világ történéseiről, de a komoly, személyes témákat kerülték. Azokat Mark nem szerette. Fizikailag érezte magát rosszul tőle. Az évek alatt megfigyelte, hogy amikor szóba jöttek, mint például az, hogy mit érez, a teste pontosan ugyanúgy kezdett viselkedni, mint amikor anno a szóbeli vizsgáira várakozott: gyomorgörcs, heves pulzus, izzadó tenyér, száraz torok, néha hasmenés. Rettenetes érzés volt, és mégcsak meg sem tudta fogalmazni, hogy mit érez, ezért inkább kerülte a témát, amikor csak tudta.

Talán emiatt nem szerette a nagy, klasszikus filmeket se, mert azok is hasonlókat idézték elő benne. A Titanic-ot fél óra után hagyta ott, a verseket hülyeségnek gondolta, és alapvetően a művészetek sem érdekelték. Olvasni szeretett, de a hatalmas könyvtárát a horgászati szakirodalom és természettudományos munkák tették ki. Gyerekori kedvence A világ országai című kötet volt, amely pontosan arról szólt, amit a címe is jelölt. Rengetegszer kiolvasta, és még mindig őrizte az eredeti példányt, amelyet egyszer karácsonyra kapott a szüleitől. Nyilván tévedésből.

A zene volt az egyetlen művészeti forma, amit szívesen fogadott be, de abból is csak a könnyűzenét, amit többnyire háttérzajnak használt edzés vagy munka közben. Néha azonbanbizonyos dalok olyan fura módon magukkal ragadták. Az egyik kedvence a Wish you were here volt, mert szó szerint érezte magában annak a nem létező embernek a hiányát, aki a Pokolban a Mennyországról beszél, aki a hideg acél sínen zöld mezőkről mesél, aki képes a hideg kényelmet változásra cserélni. Jó lett volna, ha ez a valaki mellette van, vagy inkább benne... valójában ő maga sem tudta.

A lejátszási listáján a Pink Floyd, a Supertrump és a Police szerepeltek, meg az aktuális kedvencek. A komolyzenétől viszont a hideg rázta, nem tudta értékelni egyáltalán. El sem tudta képzelni, hogy mi lehet a jó benne.

Jonas három éve kapott infarktust, ami nyolcvanhét éves korában egyből elvitte, így Mark tulajdonképpen teljesen egyedül maradt. A magány alapvetően sosem zavarta, de néha, és csak néha, kellemetlennek érezte. Az évek során belenyugodott, hogy ilyen sorsra van ítélve, és igyekezett nem gondolni túl sokat arra a benne parázsló feszültségre, ami abból fakadt, hogy a lelke mélyén valójában vágyott volna egy másik ember igazi közelségére.

Szerette volna élvezni azt, amikor valaki igazán szereti, még úgy is, hogy ő az érzéseket valamiért nem tudja viszonozni. Legalábbis nem úgy és nem annyira, ahogy a másik elvárná. Szerette a csillogó szemeket, szerette, amikor valaki küzdött érte, de mindig eljött a pillanat, amikor fulladozni kezdett ugyanettől. Főleg tehát elméletileg vágyott a szerelemre, a gyakorlat azonban mindig meghátrálásra kényszerítette. Érzelmek helyett inkább dolgozott és horgászott. Azokat imádta csinálni, és a bénaságáról is elvonták a figyelmét.

Éjjelenként azonban, amikor nem akadt semmi tennivalója, más volt a helyzet. Az elalvás előtti elmélkedései során mindig arra jutott, hogy nemcsak a hoteljét zárja kulcsra éjszakánként a biztonság kedvéért, hanem a szívével is ugyanezt teszi. Ugyanis képtelen volt azt tenni, amire vágyott, hiába próbálta, egyszerűen nem tudta közel engedni magához embereket. Ő maga sem értette, hogy miért viselkedik így, de így viselkedett, amióta az eszét tudta. Voltak kapcsolatai, de mindegyik ugyanúgy végződött. Azzal, hogy ő továbbállt. A viszonyai általában hat hónapig tartottak, és ő már a kezdetükkor tudta, hogy hamarosan végük lesz.

Ebben egyébként annyira biztos volt, hogy miközben kézenfogva sétált a partnerével, vagy a másik terveket szőtt a közös jövőjükről, ő már arról fantáziált, hogy mennyire jobb lesz neki újra egyedül, és azon törte a fejét csendben, hogy hogyan tűnik majd el a kapcsolatból. Elképzelte azt is, hogy a másik hogyan fog reagálni rá. Mindebből persze semmit sem mutatott, szándékosan azt a benyomást keltette, hogy minden a legnagyobb rendben van. Így amikor eljött a pillanat, az eltávolodása csak a másik fél számára volt meglepetés, ő már felkészült rá, és semmit sem érzett.

Fiatalabb korában sokáig reménykedett abban, hogy azért egyszer majd megtalálja az igazit, de a kapcsolataiban rendszerint gyorsan elmúlt a szikrázás, és csak a fojtogató légkör maradt, amiből viszont szabadulnia kellett. Biztosra vette, hogy előbb-utóbb mindenki elhagyná, mert az igazság az, hogy valójában nincs is mit szeretni benne. Fogyatékosnak látta magát, akivel valamiért minden partnere elégedetlen, aki nem tudja megadni azt, amire egy társ vágyik: mélységet, közelséget, állandóságot, tudta, hogy azt a benyomást kelti, hogy neki nincsenek is érzelmei és folyton egyedül akar lenni. Pedig érzelmei voltak, csak annyira bonyolultnak tűntek, hogy nem tudott velük mit kezdeni, és ezért inkább nem foglalkozott velük. Társaságra is vágyott egyébként, csak nem mindig és nem folyamatosan.

Végül aztán rendszerint ő fordított hátat elsőként, mert mindenképpen el akarta kerülni, hogy a másik hagyja el őt. Megesett, hogy egyszercsak minden további magyarázat nélkül eltűnt, máskor lassanként szivárgott el a kapcsolatból. Ritkán az is előfordult, hogy szándékosan annyira elviselhetetlenül viselkedett a partnerével, hogy az önként távozott.

A szó szoros értelmében csak ritkán szakított a pertnereivel, helyette inkább felszívódott. Az sokkal könnyebben ment. Viszont az ajtót maga mögött igyekezett legalább résnyire nyitva hagyni, ha alkalomadtán vissza akarna térni. Legbelül ugyanis reménykedett abban, hogy akit elhagyott, ahhoz bármikor visszatérhet, mert a másik a történtek ellenére is akarja őt. Ettől jobban érezte magát. Tudta, hogy az expartnernek mennyi figyelemre van szüksége ahhoz, hogy ő se csapja be azt a bizonyos ajtót, például küldött egy-két random üzenetet a semmiből vagy lájkolta a másik posztjait, de ennél tovább sosem ment. Aztán, amikor hónapok elteltével néha ismét felvette a kapcsolatot a korábbi partnereivel, kezdődött minden előlről.

Miután eltávolodott a másiktól, először mindig hatalmas megkönnyebbülést érzett. Semmi nyomás nem volt rajta többé, nem követeltek tőle érzelmeket, megint lehetett egyedül, amennyit csak akart. Olyan volt, mintha végre letette volna a mázsás hátizsákját. Szerette ezeket az időszakokat, de a jó hangulata egy idő után rendszeresen elromlott. Megfigyelte, hogy körülbelül három hónap után újra vágyakozni kezdett azután, hogy kapcsolódjon valakihez. Hiányoztak neki a csillogó szemek, a könnyed flört, a tüzijáték, a szex, és ilyenkor ismét belevágott. A forgatókönyv azonban semmit sem változott.

Egyetlen egy férfi volt az életében, akivel valahogyan más volt, mint a többiekkel. Anes-nek hívták. Még nem múlt el harmincéves, amikor megismerkedtek. A nála egy évvel fiatalabb fiút a wengeni pékség környékén látta meg először teljesen véletlenül, amikor a napi pékáru szállítását szervezte éppen, és azonnal megtetszett neki. Amikor később visszagondolt erre a jelenetre, és azt kutatta, hogy mi fogta meg benne annyira, arra jutott, hogy a természetessége. Csinos fiú volt persze, de egyben könnyed is, mint egy langyos, tavaszi szellő, amely váratlanul bekúszik a megközelíthetetlen hegycsúcsok közé.

A következő alkalmakkal, amikor Wengenbe kellett mennie, már szándékosan kódorgott a pékség környékén, és amikor ismét találkozott vele, ráköszönt, amit a meglepett fiú viszonzott. Ez így ment néhány hónapon keresztül. Amikor találkoztak, üdvözölték egymást, de azon kívül, hogy egymásra mosolyogtak, nem történt semmi. Mark határozottan érezte, hogy a szimpátia kölcsönös, és szeretett volna megismerkedni vele.

Soha nem volt azonban az a kezdeményező fajta, úgyhogy újabb hetek teltek el addig, amíg egy alkalommal a pékséghez közeli bárban össze nem futottak. Anes a kávéját szürcsölgette, amikor Mark belépett. Mielőtt elgondolkodhatott volna a dolgokon, feléje vette az útját. Úgy érezte, mintha ezer éve ismerné őt, ami azonban csak színtiszta őrület lehetett, hiszen azon kívül, hogy „jónapot”, semmi közük nem volt egymáshoz.

– Szabad? – kérdezte udvariasan, majd hozzátette:

– Annyiszor találkoztunk már, hogy inkább bemutatkozom. Mark Sommer.

A másik mosolyogva nyújtotta a kezét:

– Anes Widmer.

Így ismerkedtek meg, ilyen prózai módon, semmi kalandos körülmény, Marknak mégis az a benyomása támadt, hogy egy régi ismerőse bukkant fel újra.

Külsőre nagyon tetszett neki a fiú, és szinte azonnal erős fizikai vonzalmat érzett iránta, ami arra vitte, hogy szokásától eltérően udvarolni kezdett. Az első hetekben tényleg nagyon könnyed és laza volt minden. Flörtöltek és beszélgettek, sétáltak és csókolóztak. A testi vonzalom is kölcsönösnek bizonyult, és hamarosan egymáséi lettek. Mark azidőtájt kezdte el érezni, hogy fogy körülötte a levegő. Aztán ahogy múltak a hetek, ez az érzet csak erősödött, és emiatt akaratlanul is kezdett visszábbhúzódni.

Anes szóvá tette a változást, és azt mondta, hogy nem érti, mi történik. Mark viszont nem akarta bevallani neki, hogy fulladozik, mert szégyelte, hogy így érez, inkább hallgatásba burkolódzott, és eltűnt napokra. Össze kellett szednie magát, mert nagyon is vonzódott Anes-hez, de a teste szörnyen viselkedett. Folyton azt súgta neki valami, ami egyébként állandóan szorongatta őt belülről, hogy meneküljön. Eltávolodott, de aztán visszatért, és ez így ment.

A csendjei felzaklatták Anes-t, gyakran össze is vesztek miatta. Addig-addig ismétlődtek a dolgok, amíg Anes egy alkalommal azt vágta a fejéhez, hogy érzelmileg elérhetetlen és nyilvánvalóan csak játszik vele. Addigra már Markban is akkorára duzzadt a ránehezedő elvárások miatti feszültség, hogy biztosra vette: Anes direkt támadja és kritizálja őt, mert el akarja hagyni.

„Borzasztóan irritál, hogy folyton a szemrehányásokat teszel. Én ilyen vagyok, és egyáltalán nem kell megváltoznom. Jobban tesszük, ha abbahagyjuk az egészet.”, írta neki egy heves veszekedés után, amit követően négy hónapig nem beszéltek egymással. Mark előszörmegkönnyebbült, de aztán hiányozni kezdett neki a másik, méghozzá fájdalmasan. Fontos volt számára a fiú, és nagyon is voltak érzelmei az irányába, de a történtek után nem látta értelmét annak, hogy megkeresse. Attól is tartott egyébként, hogy Anes esetleg visszautasítja őt.

Igyekezett elterelni a figyelmét róla, és talán a sors akarta úgy, hogy ekkor újra összefussanak. Wengen egyik teljes más részén intézett valamit, amikor a távolban felismerte a feléje közeledő férfit. A legelső gondolata az volt, hogy inkább elkanyarodik, de mégsem tette. Zavarában előkapta a mobilját, és próbálta azt a látszatot kelteni, hogy nem vett észre semmit, ám amint egymás mellé értek, Anes hangosan ráköszönt.

Mark azt hitte, hogy rá fog förmedni, de a másik csak mosolygott. Ugyanazt a csillogást látta a szemében, mint a kapcsolatuk elején. Tele volt érdeklődéssel, rajongással. Váltottak néhány udvarias szót, aztán Anes egy picit közelebb lépett hozzá.

– Megölelhetlek? – kérdezte.

Mark azonnal magához vonta őt. Anes karjai szorosan fonódtak a nyaka köré, a dereka belesimult a karjaiba. Nagyon jó volt újra érezni őt. Az a pillanat tökéletes volt.

A jelenet gyakran bevillant Marknak. A legváratlanabb pillanatokban tört rá, mint például amikor végre félretette a hotelbővítés papírjait, és eloltotta a lámpát. Nem akart Anes-re gondolni már, olyan régen volt, csakhogy a fiú emléke még húsz év után is kínozta őt. Nem tudta elfelejteni sehogysem.