17. Az abszint-rituálé

Mark olyan rendet tett az asztalán fél perc alatt, hogy Marie Kondo elsírta volna magát, ha látja. A szisztéma azonban csak kívül létezett, belül szörnyű káosz uralkodott. Az „Én nem vagyok normális!” és a „Most mi a faszt csináljak?” váltakoztak a fejében, és ahogy lenni szokott, ha gyorsan kellett problémát megoldania, és nem volt elég ideje a kidolgozáshoz, csődöt mondott. Az agya annyira üres volt, hogy a szilveszteri korcsolyázás ötlete is megmaradt a szerencsétlenül botladozó, újszülött kiscsikó szintjén, Fabian pedig kopogtatott.

A fiatal fiú teljesen érzelemmentes arccal belépett, gondosan becsukta az ajtót, majd megállt előtte, és ránézett Markra. Utóbbi igyekezett bebújni a főnök szerepébe, de sejtette, hogy az alakításáért nem fog kapni mégcsak Oscar-jelölést sem. Jelezte Fabiannak, hogy üljön le, azzal is nyert egy kis időt, és amikor a fiú megtette, felnyitotta a laptopja tetejét. Egy havas tájkép vigyorgott rá a képernyőről, és örült volna, ha a lelke pont ugyanolyan fagyos lett volna. De nem volt.

Nagyon tetszett neki Fabian. Ahogyan megpróbálta elrejteni a csalódottságát, vagy a szomorúságát, vagy a mérgét. Nem lehetett tudni, hogy mit érez, csak az tűnt biztosnak, hogy nem akar mutatni belőle semmit. Mark pontosan tudta, hogy az ilyenfajta arc mit takar, ő sok éven át fejlesztette magán tökéletesre ezt a tekintetet. És nem azt mutatja, amit az arc tulajdonosa annyira szeretne, hanem pont az ellenkezőjét.

– Arra gondoltam, hogy a hotel imidzséhez méltó módon szilveszter napján elő kellene állni valamilyen meglepetéssel – kezdte magyarázni a semmit. – Mivel mindenki az esti programokra készül, a délelőttre beilleszthetnénk egy vendégekkel közös korcsolyázást. Ezt kellene lebonyolítani. Mit gondolsz?

Mark pontosan tudta, hogy az ötlete sírnivalóan szánalmas, és gyanította, hogy Fabian könnyedén átlát a szitán. Ha nem állna közöttük ez a rohadt fal, amit egyébként ő húzott fel gondos munkával, a fiú valószínűleg kiröhögné, és elküldené a picsába a hülyeségeivel. A valódi Fabian az a fiú volt, aki a szobájában töltött vele néhány órát, és akiről kiderült, hogy világos és őszinte.

Az irodában azonban nem válaszolt azonnal, csak figyelte Markot egy ideig. Aztán kibökte:

– Nem tudok korcsolyázni.

Mark erre nem számított.

– Ah – lepődött meg tényleg, mert a lehetőség fel sem merült benne.

– Ezzel nem számoltam – tette hozzá, mire Fabian felállt, és szó nélkül az ajtó felé indult.

Annyira nyomorúságos volt a helyzet a hülye álindoktól kezdve a köztük lévő viszony hazugságáig, hogy Mark bohócnak érezte magát.

– Fabian! – szólt a távozni készülő fiú után.

A gyakornok, vagy ki, visszafordult. Mark bocsánatot akart kérni tőle, de ezt nem tudta szavakba önteni. Szerinte a bocsánatkérés a gyengeség jele volt, és kiszolgáltatná magát vele a másiknak, ha megtenné, mégis valahogy akarta jelezni Fabiannak, hogy nem állt szándékában egyáltalán bántani őt.

– Tudom, hogy nem szép, ahogyan viselkedem, de meg kell értened. A köztünk lévő viszony fenntarthatatlan. Te nyilvánvalóan nem látod az ellene szóló dolgok komolyságát, de én igen.

Fabian visszasétált az asztalhoz, és megállt Markkal szemben, aki azóta szintén felállt.

– Tudod, hogy mi a valódi probléma? Hogy meg sem próbálod, hogy lehetőséget sem adsz. Sajnálom, ha nem érted, hogy én nem vagyok ugyanolyan, mint a többi férfi az életedben.

Mark tudta, hogy Fabian nem olyan, mint a többiek, érezte a sejtjeiben, de hogy ezt az ő szájából hallotta, az azért meglepte. Hogy lehet valakinek ennyi önbizalma? Hogy lehet valaki ilyen magabiztos? Komolyan kezdte irigyelni a fiatal fiút.

– Nagyon biztos vagy magadban – mondta, de addigra Fabian már a közvetlen közelében állt.

– Tudod miért? – kérdezte, és az ajkai szinte hozzáértek Mark szájához. – Mert én sem találkoztam még olyan férfival, mint te. Hiába vagy dupla annyi idős, mint én, nagyon bejössz nekem, és tudom, hogy én is neked.

Fabian sokat beszélt, és ezzel elterelte Mark figyelmét az ellenállásról. A korkülönbség felemlegetésékor lelkébe mártott kés sem okozott akkora fájdalmat, hogy ne viszonozta volna a fiatal fiú gyengéd csókját. Ebben a pillanatban még azt is elhitte, hogy így kell lennie a dolgoknak kettőjük között. Kívánta a fiút, az érzékei fellélegeztek, amikor hozzásimult.

– Hagyd, hogy minden menjen a maga útján! – mondta Fabian, aztán kibontakozott a karjaiból, és elhagyta a szobát.

Mark először nem is értette, hogy mi történt. Fabian az imént még úgy csókolta őt, hogy a sebesen áramló vére majdnem átszakította a bőrét, most meg egyedül álldogálnak, ő és a farka, a sivár irodában. Megigazgatta a félrevezetett jószágot, és azonnal a telefonjáért nyúlt. „Éjfélkor átjössz hozzám?” pötyögte be az üzenetet Fabiannak, és már küdte is. A válasz szinte azonnal érkezett egy padlizsán és egy barack emoji formájában. Mark nem volt nagy emojibajnok, de ezt azért még ő is tudta értelmezni. Másra sem vágyott egyébként.

A nap hátralévő részében Fabian pillantásra sem méltatta. A szilveszteri előkészületek izgalmában meg lehetett magyarázni, hogy mindenki elfoglalt, de Mark például talált időt arra, hogy bámulja a fiatal fiút. Eleinte izgalmasnak találta a másik egyértelmű, de minden bizonnyal csak látszólagos közönyét. Sőt az igazat megvallva sokkal többre értékelte a nyílt és közvetlen rajongásnál, bár annak is megvolt a maga szépsége.

Ám amikor Fabian vacsora után sem nézett rá egyetlen egyszer sem, miközben szokás szerint a bár pultja mellett üldögélt ötven centire tőle, kezdte azt hinni, hogy ami az irodájában zajlott  néhány órával korábban, az csak a fantáziája szüleménye volt, és valójában meg sem történt. A gyakornokok gyöngye kedélyesen csevegett a vendégekkel egész este, akár azt a benyomást is kelthette volna, hogy ő a Hotel Ryder tulajdonosa, Mark pedig csak egyszerű bárfiú. Vagyis inkább barman, ha figyelembe vesszük a korát is.

Egy szó, mint száz, amikor éjfél után nagy nehezen az utolsó két vendég is távozott, kettesben maradtak. Mark több mint kíváncsi volt arra, hogy fog-e valami történni, Fabian pedig mintha váratlanul felismerte volna őt.

– Emlékszel, egyszer megígérted, hogy megmutatod, hogyan isszák az abszintot. Szerintem ez most egy jó alkalom rá – mondta, és fél karjával a pultra könyökölt.

Úgy támasztotta meg az állát az egyik kezével, mintha egy többórás produkció megtekintéséhez készülődne elő. Mark értékelte ezeket a finom flörtölő mozdulatokat, és azzal, amihez értett, szeretett villogni. Az abszint-rituálé kétségtelenül ezek egyike volt, úgyhogy egy széles mosoly kíséretében már vette is le az üveget a polcról.

– Szívesen megmutatom, de nem ihatsz sokat – hajolt közel a fiúhoz. – Különben nem tudjuk együtt tölteni az éjszakát.

Fabian a mutatóujjával megsimította Mark ajkait.

– Azt semmiképpen sem szeretném – suttogta, aztán viszont elhúzódott a pultról, és keresztbe fonta a karját maga előtt.

Mark úgy érezte magát, mintha a színpadra kellene felmennie, ám a rutinja most is a segítségére volt. Magabiztos kezekkel varázsolt elő egy fiókból két kis, cizellált szűrőkanálkát, amelynek már a szögletes formája is arról árulkodott, hogy itt most csodák következnek. A polcról levett egy tálkát, amely csinos csomagocskákkal volt tele. Egyenként csomagolt csokiknak tűntek, de a rajtuk található „sugar” felirat elárulta, hogy valószínűleg inkább kockacukorról lehet szó. Mark talált valahol a közelben egy öngyújtót, és még egy kancsó vizet is előkészített.   

– Az egésznek az a logikája – kezdett magyarázni, miközben a kezei szorgosan dolgoztak –, hogy az üröm rettenetesen keserű ízét valahogyan elvegyük. Eredetileg egyébként fehér ürömből készült az ital, de az tele van tujonnal, ami nagy mennyiségben és alkoholban oldva kicsinálja az idegrendszert, úgyhogy manapság átálltak a feketeürömre.

Ezalatt két magas, de karcsú, talpas poharat tett Fabian elé. A tetejükre felhelyezte a szűrőket, amikre egy-egy kockacukrot rakott, miután kihámozta őket a papírjukból. Fabian kikerekedett szemekkel, mosolyogva nézte Markot, és néha egy-egy pillantást vetett az előkészületekre is. Utóbbi észrevette a nem is annyira titkolt érdeklődést, és szerette volna lenyűgözni a fiatal fiút.

– Két fajta rituálé létezik, a francia és a cseh. Az elsőnél nem gyújtanak meg semmit, csak átfolyatják az abszintot a cukron, aztán felöntik vízzel. Nekem a cseh változat jobban bejön, mert látványosabb és mert érezni lehet a karamellizált cukor aromáját is. A keserű, az édes és az égett ízek együtt szerintem fenséges kombinációt alkotnak.

Mark abszintot csorgatott mindkét kockacukorra, a negyedéig töltötte meg a poharakat vele. Azon volt, hogy meggyújtsa a cukrot, amikor azonban Fabian közbeszólt:

– Miért pont az abszint?

Markot meglepte a kérdés. Még sosem gondolkodott el azon, hogy mi az oka a zöld ital iránti vonzalmának.

– Nem is tudom – vonta meg a vállát. – Talán, mert különleges. Az egész hercehurca, ami körbeveszi: a rituálék, az extrém magas alkoholtartalom, a döbbenetes színei, a rossz híre… mondjuk, az íze miatt biztos nem a kedvencem – nevette el magát.

Fabian vele nevetett.

– Amikor annyira kiütött, utána néztem a neten. Azt olvastam, hogy Verlain, Rimbaud vagy Baudelaire sok versét a hatása alatt írta… talán azért annyira… impresszívek.  

Mark pislogott kicsit. Nem volt jártas az irodalomban, bár hallotta már ezeket a neveket. Nem akarta viszont, hogy a hiányosságára Fabian is rájöjjön, úgyhogy tizenkilencre lapot húzott. Kockáztatni többnyire szeretett, de csak akkor, ha nem érzelmekről volt szó.

– Én viszont meg vagyok győződve arról, hogy a paraméteres egyenleteket is abszintot szürcsölgetve találták ki, mert a létezésüket semmi más nem indokolhatja.

Na, matekból jó volt. Fabian kérdő tekintete arra utalt, hogy elérte a kívánt hatást, de nem tervezte beavatni a fiatal fiút ezen matematikai rejtelembe. Főleg azért nem, mert már ő se nagyon emlékezett a részletekre. Helyette viszont meggyújtotta a cukrokat, amik a lángocskák alatt odaadóan beleolvadtak az abszintba. Az élénkzöld ital színe fakulni kezdett, Mark pedig beléjük keverte a maradék cukrot is. Utolsó lépésként vizet töltött a poharakba, amitől az ital opálossá, majdhogynem fehér színűvé változott. Újra megkeverte őket, és aztán Fabian elé tolta az egyiket. 

– Egészségedre! – emelte meg a sajátját.

Fabian belekortyolt.

– Őszintén szólva így jobb – jegyezte meg aprókat bólogatva.

– Persze, hogy könnyebben iható annál, mint amikor tisztán próbálod. De ha belegondolsz, legbelül ugyanaz van benne.

Fabian elgondolkodott, aztán ismét kortyolt egyet.

– Végül is ugyanaz van benne, igaz, de sokat számít a körítés.

A fiatal fiú újra ivott, aztán Markra mosolygott. Felállt, és a pult mögé sétált.

– Mondjak valami furát? – kérdezte, és átkarolta Mark nyakát, aki bólintott, de valójában inkább Fabian hozzá simuló teste kötötte le a figyelmét.

Kezeit a fiú csípőjére tette. Vele kimondottan kedvelte ezt a pozíciót. Rendszerint a másik fenekére koncentrált, de Fabiannál ez a testrész izgatóbban hatott rá. Nem mintha a fenekével bármi gond lett volna, sőt, ezen a fiún minden a helyén volt.

– Te olyan vagy, mint az abszintod – közölte Fabian. – Sokkal könnyebben lehet fogyasztani téged, ha kicsit megédesíted magadat. Hígítva nem ütsz akkorát, mint töményen. Olyankor azt se tudom, hogy hol vagyok, mert hirtelen nem beszélsz velem többet. Csak csend vagy és falak.

Mark figyelme azonnal visszatért a kimondott szavakra. Pontosan értette Fabian hasonlatát, és nem bírta, ha kritizálják. Az anyja is azt csinálta mindig, semmi sem volt elég neki soha. Szíve szerint kikérte volna magának a bírálatot, nem akart azonban veszekedni Fabiannal, az estét másképpen tervezte.

– Ilyen vagyok – jelentette ki egyszerűen. – Neked kell tudnod, hogy ízlik-e az abszint vagy sem – tette hozzá komoly arccal.

Fabian megintcsak bólogatott, majd egy puszit adott Mark szájára.

– Igen, nagyon ízlik. De azt meg neked kell elfogadnod, hogy nem könnyű ital azok számára, akik nincsenek hozzászokva.

Marknak tetszett a különleges párbeszédük, amely legkevésbé szólt a zöld italról. Így valahogyan neki is könnyebben ment annak a megfogalmazása, amit mondani akart. Általában nehezére esett szavakba önteni, hogy mire vágyik, vagy hogy miként látja a dolgokat önmagával kapcsolatban, ezért inkább nem is fecsérelte vele az időt szinte sosem. Kicsit abban bízott mindig, hogy a másik majd magától rájön ezekre. A kimondott szavak súlya jobban nyomasztotta, mint annak a lehetősége, hogy a partnere nem fogja őt megérteni.

– Elfogadom természetesen – felelte –, de attól az abszint íze még nem változik.

Fabian megcsóválta a fejét.

– Nem, persze – felelte –, de kínálhatod hígítva is.

Mark mosolyogva bólintott.

– Rendben. Bár nekem tisztán jobban csúszik – tette hozzá erősködve, ha már úgy is ilyen bőbeszédű volt.

Fabian megcirógatta a szakállas arcát. Ezt egyébként szintén kedvelte, volt abban valami nagyon bizsergető, ahogy a fiú lágy ujjai az arcszőrzetében matattak. A fodrászánál is a masszírozással egybekötött hajmosás volt a kedvence, de amit Fabian csinált, azt persze sokkal erotikusabbnak találta.

– Azt hiszem, ezt megbeszéltük – mondta a fiú, mire Mark kézbe vette a két poharat, és az egyiket átnyújtotta Fabiannak.

– Én is azt hiszem. Egészségünkre!

A két férfi koccintott. Fenékig ürítették a poharaikat, aztán Mark megcsókolta Fabiant. Az ánizsíz fanyarsága nem rontotta el a karamellizált cukor édesét, az üröm keserűjét pedig egyszerűen érezni sem lehetett. A cseh rituáléval készített zöld tündér finom aromát kölcsönzött a csóknak, pedig legbelül ugyanaz volt benne, mint a tiszta abszintban.