9. Veszélyes utak

Mark a tó partján álldogált még hosszú perceken keresztül. A metsző hideg elgémberítette a ujjait, érzéketlenné tette őket, ami ugyan kellemetlen volt, de nem bánta. Az arcára láthatatlan karcokat karistolt a szél és a mínuszok, amit ő úgy érzékelt, mintha egy felhevített élű késsel hasítanának bele a húsába. A fizikai kihívások ellenére, vagy inkább azokkal együtt, imádta a mindent körülölelő, végtelen, fagyos csendet. Megnyugtatta.

Veszélyes útra lépett az elmúlt napokban. Fabian elkerülhetetlenül körülötte tartózkodott a hotelben reggeltől estig, de még éjszaka is bekúszott a gondolataiba, és amint láttuk, nemcsak oda. A fantáziájába is beférkőzött, ami a legrosszabb volt, ami történhetett. Mark pontosan tudta, hogy ha ábrándozni kezd valakiről, az nem vezet jóra. Az ábrándozás önmaga nagyon kellemes, a következményei jelentik a problémát.

Máris túl közel érezte magához Fabiant, ami nem volt jó érzés. Pontosan ugyanígy járt Anes-szel is. Emlékezett rá, hogy miután legelőször megpillantotta őt véletlenül, kezdett egyre többet foglalkozni vele gondolatban. Elképzelte, hogy milyen lehet az az ismeretlen fiú. Milyen lehet a hangja, a gesztusai, a mimikája, milyen lehet a bőre érintése. Hogy viselkedik, amikor mérges vagy amikor szenvedélyes. Elképzelte magának az egész fiút, aki azonban sokáig csak a fejében létezett.

Miközben rendületlenül gyártotta róla a fantáziákat, egyre sürgetőbbnek érezte, hogy a valóságos kapcsolatba kerüljön vele, és most attól tartott, hogy ez fog történni Fabian esetében is. Már megfigyelte magán, hogy gyakran felindulásból, más szóval meggondolatlanul cselekszik. Sokáig vissza tudja magát fogni, de mindig eljön az a pont, amikor enged a kísértésnek. Na ezt kellene elkerülnie valahogyan Fabiannal.

Anes esetében az négyhónapos csendszünet után akart önfegyelmet gyakorolni, mert nem akarta újra érezni a kapcsolatuk nehezét, de amikor Anes dereka a karjaiba simult, elvesztette a fejét. Bizonyos dolgoknak nem tudott ellenállni, a vágy erősebb volt nála. Ez a gyengesége legkiélezettebben a szexuális töltetű helyzetekben nyilványult meg. Olyankor nem is tudott gondolkodni. Olyankor hiába határozott el előre mindent, hiába nem akarta, mégis csinálta. A rossz érzés azután következett, hogy megtette azt, amit nem akart.

Gyakran érezte úgy, mintha Anes szándékosan provokálná. Amikor például kerülni akarta vele a fizikai intimitást, mert tudta, hogy utána rosszul fogja érezni magát, hogy utána fulladozni fog, akkor Anes követelődző lett. Szorosan átölelte a nyakát, és azt mondta neki, majdhogynem agresszívan, hogy  „Csókolj meg!” Ő pedig azt tette, amire a másik utasította. A csók után persze már nem tudott megállni, és ezzel Anes nyilvánvalóan tisztában volt. Mark sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak érezte magát, de nem tudott ellenállni. Az egyetlen, amit tehetett, az volt, hogy miután a vágy kielégült, ő azonnal visszavonult.

Fabiant tehát ki kellet valahogyan vernie a fejéből, ám a szokásos módszerei sajnos nem bizonyultak elég hatékonynak. Horgászni nem lehetett ilyen hidegben, a csaligyártás és az edzés pedig nem vonta el teljesen a figyelmét róla. Találkozhatott volna persze valakivel, de karácsony előtt néhány nappal nem utazhatott el sehová. Helyben pedig teljesen kizárt volt, hogy bárkivel is viszonyba bonyolódjon. Még csak az kellett volna, hogy aztán piócaként rajta maradjanak a közelben. Jézus, gondolta Mark, és még a hideg is kirázta az eshetőségtől.

Az egyetlen helyi kapcsolata Anes-szel volt, aki Interlakenban lakott. Ő a hotelben dolgozott már, és a mikor járni kezdtek, vagy mi, mindig a városban találkoztak. Néha Anes lakásában aludt, de másnap hajnalban már rohant dolgozni. Anes csak egyetlen egy alkalommal jött fel a hotelig, az volt az utolsó alkalom.

Mark előtte néhány nappal pont egyedül akart maradni. Azt mondta, sok a munka, de valójában már túlságosan közel érezte magához Anes-t. Történt ugyanis, hogy Anes megkérdezte: miért telik órákba, esetleg napokba Marknak, hogy egy egyszerű üzenetre válaszoljon. Az igazság az volt, hogy Mark olyankor azért nem akart visszaírni, mert tudta, ha nem teszi, akkor Anes vár rá, folyamatosan gondol rá, és ebből kifolyólag biztonságban érezte magát. Ő szabta meg a kapcsolódás ritmusát, akkor kommunikáltak, amikor neki kedve és ereje volt hozzá.

Mindezt persze nem mondhatta el Anes-nek, és a kérdésére csak ezt felelte:

– Nem szeretek írogatni.

Anes elkerekedett szemekkel nézett rá.

– Nem szeretsz írni, nem szeretsz rendszeresen találkozni... akkor mit szeretsz?

Mark rettenetesen szégyelte magát. Hülyének érezte magát, aki az elvárható minimumot sem tudja megadni a másiknak, miközben nagyon is vonzódik hozzá. De az állandó jelenlét nehezére esett. Teljesítendő feladatnak érezte, ami inkább nyűg volt, mint élvezet.

– Horgászni – felelte végül egyszerűen Anes-nek, és akkor legalább őszinte volt.

Utóbbi nem vette le róla a szemét.

– Elkísérhetlek? – kérdezte komoly arccal.

Mark annyira feszengett, hogy azonnal rábólintott, de a következő pillanatban már meg is bánta. El sem tudta képzelni, hogy Anes mihez fog kezdeni a tó partján, de azt sem, hogy ő mihez fog kezdeni ott Anes-szel. Kicsit tartott attól, hogy majd szórakoztatnia kell, hogy nem tud majd kikapcsolni, hogy a nyugalom, ami az egész hobbi lényege volt, semmivé lesz.

A kiválasztott napon Anes a találkozás pillantától visszafogottan viselkedett. Mark lement érte a városba, de szinte semmit sem beszéltek útközben. Végig az járt az eszében, hogy amikor egyedül megy, az mindig könnyed, megnyugtató, most azonban tiszta ideg miatta. Mi lesz ha Anes halálra unja majd magát mellette? Mi lesz, ha kiderül, hogy Mark Sommer a legunalmasabb ember a világon?

Anes egy kinyitható székben foglalt helyet, és láthatóan nem akarta zavarni Markot. Csendben figyelte, ő pedig igyekezett a halakra koncentrálni. Nem tudott. Néha Anes-re nézett, aki rámosolygott, de ez most zavarta.

– Szeretlek nézni – tette még hozzá, de ezzel csak tovább nőtt a feszültség Markban.

Ripacsnak érezte magát, egy tehetségtelen színésznek, aki alulmúlja a legalacsonyabb elvárásokat is. Mi tetszhet Anes-nek egy vizet bámuló, mozdulatlan fazonban, aki egy halat sem bír kifogni? Ennyire kicsi igényei lennének? Kínos volt minden, Mark legszívesebben lefújta volna a közös programot. Mérges volt Anes-re, hogy ilyen helyzetbe hozta, és mérges volt magára is, hogy engedett neki.

Egy zaklatott szűk óra után hirtelen pakolni kezdett. Elege volt.

– Nem kapnak a halak. Menjünk! – közölte szárazon, és nem állhatta Anes pillantását.

Mérgében úgy csapta le a kocsi csomagtartóját, hogy az egész gépjármű beleremegett. Azt se nézte, hogy hova mennek, csak automatikusan a hotel felé vette az irányt. Amikor megérkeztek, Mark leállította a motort.

– Baj van? – kérdezte Anes, mire Mark ráförmedt.

– Igen, baj van. Horgászni csak egyedül lehet, de te megfojtasz.

Anes hatalmas szemekkel nézett rá.

– Csak szerettem volna részt venni abban, amit szeretsz csinálni – felelte lassan, de Mark mérge nem csillapodott.

– Az egyedüllétet nem lehet megosztani senkivel – bökött feléje a mutatóujjával. – A nevében is benne van.

Anes szaporán kezdte venni a levegőt.

– Ez nem igaz – felelte csillogó szemekkel. – Te nem akarod megosztani velem.

Mark kibámult a szélvédőn.

– Te csak birtokolni akarsz engem – mondta szomorúan, mire Anes is elfordította a tekintetét.

– Nem akarlak birtokolni, csak szeretek veled lenni. A kettő nem ugyanaz.

Mark még mindig nem nézett rá. Képtelen volt.

– Olyat vársz tőlem, amit nem tudok megadni. Az, akit te akarsz, az nem én vagyok – mondta halkan.

Anes ránézett.

– Tehát te annyira intelligensnek gondolod magadat, hogy már azt is jobban tudod nálam, hogy kit akarok szeretni?

Mark biztos volt abban, hogy igen, de érezte, hogy egy ilyen válasz most elég nonszensz lenne. Tudta azonban azt is, hogy végül családást fog okozni Anes-nek. Akkor, amikor majd ő is rájön arra, hogy neki van igaza. 

– Ennek semmi értelme – kapcsolta ki a biztonsági övét. – Fejezzük be!

Anes nem mozdult.

– Miért nem lehet végre beszélni magunkról? Miért menekülsz el mindig? – emelte fel viszont a hangját.

Mark hirtelen kipattant a kocsiból, és bevágta az ajtaját. Anes még mindig nem mozdult. A fiú rendületlen bámult kifelé a szélvédőn, pontosan az autó előtt toporgó Mark melletti semmibe. Utóbbi fázni kezdett, pedig sosem szokott. A hőérzete azonban mintha a kedélyét is lehűtötte volna. Visszaült a kocsiba.

– Nem akarok veszekedni – közölte határozottan.

A váratlanul felbukkanó nyugalom enyhített a mellkasa szorításán, amitől könnyebbséget érzett, ám ugyanez Anes-t feltüzelte. Teljes testével feléje fordult, és elkeseredetten rázúdította az összes mondanivalóját.

– Olyan mintha egy kísértettel lennék kapcsolatban. Egyszer jelen vagy, máskor eltűnsz. Amint kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, azonnal eltaszítasz. Hiába alkalmazkodom hozzád, te nem változol. Te valójában nem is vonzódsz hozzám – vágta hozzá egy szuszra.

Mark megrázta a fejét.

– Nem erről van szó.

– Hanem miről?

Mark szabadulni akart az egészből. Elege volt, szabadon akart lélegezni újra, nem akarta más érzéseinek a súlyát magára venni. Már a sajátjai is teljesen beborították.

– Meg kell értened, hogy ez a kapcsolat fenntarthatatlan – jelentette ki határozottan, a műszerfalat nézve.

Anes elfordult tőle.

– Nem fenntarthatatlan, hanem te szabotálod állandóan – mondta halkan.

Mark ugyanabban a mókuskerékben találta magukat, amiben az első pillanattól fogva futottak.

– És te mindig készen állsz arra, hogy kritizálj – felelte a forgatókönyvüknek megfelelően.

Anes hallgatott, aztán csorogni kezdtek a könnyei. Mark látta őket, de nem akart semmit sem  érezni. Azok Anes könnyei voltak, nem az övéi. Neki talán nem is voltak.

– Akkor én vagyok a hibás mindenért, igaz? Pedig te viselkedsz úgy, mint egy gyerek. Folyton megsértődsz, nem akarsz megoldásokat találni. Miért nem próbálod meg legalább?

Mark ekkor már a távolból figyelte magukat. Fizikailag ugyan egymás mellett ültek, de neki már csak a teste volt jelen. Anes szavai távoli háttérzajnak tűntek, az a Mark, aki felelt neki, az már nem ő volt.

– Nem viselkedek úgy, mint egy gyerek – mondta.

Anes még mindig folytatta, de Mark már csak egy mondatot hallott meg.

– Miért nem harcolsz értünk?

Ő azt gondolta, hogy egy kapcsolatért nem kell harcolni. Ha harcolni kell érte, az már háború és nem kapcsolat.

– Mert egy jó kapcsolatban nincs feszültség – mondta ezredszerre, és Anes is úgy válaszolt, mint mindig.

– Olyan kapcsolat nem létezik.

Végtelennek tűnő, néhány másodperces csend ereszkedett rájuk. Az arcvonalak megmerevedtek. Senki sem mozdult, nem tudtak, pedig talán akartak volna. Két éven keresztül mindig így zajlottak a dolgok. De most valahogy más volt. A reménytelenség már elviselhetetlenül nehezedett rájuk. Mark ürességet érzett, erőtlenséget és azt, hogy ennek semmi értelme.

Anes egyszercsak kiszállt a kocsiból. Gyors léptekkel távolodott, mire Mark szintén kiszállt az autóból.

– Hová mész? – kiáltotta, de a másik nem felelt semmit. – Hazaviszlek.

Anes hirtelen megfordult.

– Ha nem akarsz az életem része lenni, akkor ne is tegyél úgy, mintha akarnál – ordította, és szinte rohanva folytatta az útját lefelé a meredek és hóval borított úton.

Mark tudta, hogy igaza van. Ez volt az ő problémájuk. Mark vágyta Anes szerelmét, de képtelen volt elfogadni. És a legrosszabb az volt, hogy ő sem értette a miértet.

Mozdulatlanul nézte, ahogy Anes egyre jobban távolodik. Végül egészen pici lett az alakja a félhomályos délutánban, és Markot ezer szegecs szegezte a földhöz. Amikor teljesen eltűnt a távolban, bement a hotelbe. A levegőben terjengő égett fa illata felkavarta a gyomrát, hányigere lett. Magára zárta az irodája ajtaját, és igyekezett egyenletesen lélegezni.

El kellett engednie Anes-t. Mindenkinek így volt jobb. Két évig hitegette őt azzal, hogy egyszer majd az lesz, akire valójában vágyik. Nem hazudhatott neki tovább. Anes találni fog majd valakit, aki nem retteg attól, hogy szeretve legyen, és úgy tudja viszonozni az érzelmeket, ahogyan ő szeretné. Vele majd boldog lesz.

Mark még mindig ürességet érzett, ami akkorára növekedett az elmúlt percekben, hogy attól félt: elnyeli őt. Azonnal megkereste Elias-t, hogy a tüzelő beszállításáról egyeztessenek, ugyanis késedelem állt elő, és fel kellett mérni a tartalékot. Az semmilyen körülmények között nem fordulhatott elő, hogy a hotel bármelyik kandallója fa nélkül maradjon. Hiába a cirkófűtés, a hasábok állandó ropogása és illata a Ryder védjegye volt.

Aznap éjszakára hóvihart jeleztek, és a fergeteg meg is érkezett. A személyzet minden tagja maradt a szálláson, Mark és Elias pedig megtették a szükséges óvintézkedéseket. Ez volt Mark életének legnagyobb vihara. A hotel ablakaiból nehéz, fehér brokátfüggönynek tűnt a zuhogó hó, tisztán lehetett hallani ahogyan, reccsennek a kicsavart fák. A vad szél monoton süvítése apokaliptikus hangulatot termetett, de a hotel erős falai között mindenki biztonságban érezte magát.

Egyedül Marknak volt halálfélelme. Sem előtte, se utána nem érzett még hasonlót sem. Nyakig húzott takaró alól hallgatta a kívülről beszűrődő, borzasztó hangokat egész éjjel, és azt ismételgette magában, hogy minden rendben lesz. Anes-ra is gondolt, aki azon a délutánon kilépett az életéből. Egyedül ment végig a tőle elvezető úton, ami normális körülmények között csak vadregényes volt, de viharban járhatatlan. Még jóval a havazás kezdete előtt érhetett haza.

Amikor feltűntek a felkelő nap első sugarai, Mark Anes nyúlánk alakjára gondolt, a bőre simaságára, az őszintén csillogó szemeire. Szépnek találta őt kívül-belül, mint mindig, és biztosra vette, hogy nála sokkal jobbat érdemel. Azt hitte, hogy másnap hívni fogja, de Anes nem jelentkezett, és ez csak megerősítette őt abban, hogy jól döntött, amikor elengedte. Később sem kereste, pedig Mark azt hitte, előbb-utóbb megteszi. Ő nem jelentkezhetett, hiszen csak ugyanazt tudta volna felajánlani neki, amit addig is, tehát maradt közöttük a csend, ami egyre hosszabbra nyúlt.

Mark mindennap gondolt rá, és lassanként vágyakozni kezdett utána. Már négy hónap is eltelt  a vihar óta, amikor úgy döntött, hogy megkeresi. Szeretett volna tudni róla. Aztán egy tavaszi napon a hotelbe is eljutott annak a vasúti balesetnek a híre, amelyben egy busz ütközött egy intercity vonattal az interlakeni vasúti átjáróban. Tizenhét ember megsérült, egy pedig meghalt a balesetben. Utóbbi egy fiatalember volt, az terjedt, hogy Anes Widmernek hívták.