21. Értelmezési problémák

A spártai katonák közös étkezéseit felidéző egyszerű és gyors vacsora után Mark egyedül találta magát az étteremben. Fabian is elköszönt tőle, és visszavonult a szobájába, ő pedig nagyon üresnek érzett mindent. Maga körül és magában belül is. Utóbbi esetben azonban nem tartalmi hiány mutatkozott, hanem inkább egy olyan üres tér, amit váratlanul nem töltött be semmi.

Miközben abszintot töltött magának, a mozdulatai rutinjával ösztönszerűen megpróbálta feltartóztatni az üres tér mögött felsorakozó gondolatokat és a feltoluló érzéseket. A kis mocskok egyértelműen azért toporogtak ott, hogy kitölthessék azt a bizonyos teret. Csak a jelzésre vártak.

Mark is látta a Gladiátor című filmet, és a maga módján még tetszett is neki. Anes azt mondta, hogy azért, mert megfelelő mennyiségben folyt benne a vér, de ezen csak nevettek. Igazából azért tetszett neki, mert Maximust csodálatraméltóan erős férfinak találta. Még Jan bácsit is leverte a trónjáról. A római parancsnok valahogy sokkal életszerűbbnek tűnt, még úgy is, hogy a karakter kétezer évvel korábban élt nála.

Egy szó mint száz, a második pohár abszint után határozott hasonlóságot vélt felfedezni önmaga és Maximus között. A zöld tündér és/vagy lidérc főztjéből elfogyasztott újabb korty után annak kérlelhetetlen bátorságát is magában érezte: „A jelemre... szabaduljon el a pokol!” hallotta a fejében, és egy lendületes hajtásra kiürítette az egész poharat. Mark tudta, mit csinál, és a pokol tényleg elszabadult.

Szóval beleszerettem Fabianba, és ezt ökör módjára be is ismertem neki, kezdett a belső monológjába. Ő is szerelmes belém. Azt mondják, hogy a viszonzott szerelem az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. Igen? De akkor miért érzem azt, hogy egyszerre minden ilyen kibaszott nehéz? Hogy alig kapok levegőt. Imádok vele lenni, de valami feszít belül, és állandóan tiszta ideg vagyok. Ha nincs mellettem, akkor kicsit jobb, de akkor meg hiányzik. Ugyanez volt Anes-szel is.

Hát ha ez a szerelem, akkor nagy szívás. Ezért vannak oda annyira az emberek? Azért, hogy gyomoridegük legyen megállás nélkül? Mondjuk, Fabianon nem látni, hogy gyomoridege lenne. Sőt Christianon és Rolandon sem, és Anes is csak idővel kezdett szomorúnak tűnni. Akkor ez most hogy van?

A sok miért újabb pohár abszintot töltött neki. A feje már zsongott. A zsibbadás kitartóan biztosította a szabad utat a benne kavargó dolgoknak, de azt még sikerült leszögeznie, hogy a szíve és a teste akarja Fabiant, csak az esze hajtogatja, hogy az egész kapcsolat veszélyes. Tényleg hatalmas botrányt okozna, ha kiderülne róluk az igazság, és valószínűleg a rámenne a karrierje, de attól is tartott, hogy a fiatal fiú az iránta érzettek ellenére is előbb-utóbb ráunna arra, hogy ő ilyen... körülményes.

Mark tudta, hogy nehéz elfogadni azt, hogy ő milyen módon akar szeretve lenni: lehetőleg nem túl közelről és nem túl érzelmesen, de kitartóan. Legalább ilyen fokú problémát jelentett azonban az is, hogy ő sem tudta megadni a partnereinek, amire vágytak: közelséget és érzelmeket és folyton. Ha Fabiannal előrehalad a viszonyuk, megint ő lesz a rosszfiú. Bántani fogja őt, pedig Fabian annyira őszinte és jószándékú. Nem teheti meg vele is. Anes-szel szégyelnivalóan csúnyán viselkedett, és ugyanezt nem teheti meg újra. És Fabian se egy ilyen elfuserált alakot érdemel, hanem olyan valakit, aki úgy tudja szeretni, ahogyan arra vágyik.

Talán nem is teljesen véletlenül hozta fel a virágot dobáló férfi képét, ütött szöget Mark fejébe. Talán öntudatlanul is érzi, hogy Mark tévedés. Egy hatalmas nagy hiba, amit el kéne kerülnie. Csak az a hülye szerelem, az érzelmek, azok vakítják most el. Azért nem látja, hogy Mark nem neki való. De Mark tulajdonképpen senkinek sem való, mert csak bántja azokat, akiket szeret. Igazságtalan lenne Fabiannal szemben, ha meghagyná őt abban a reményben, hogy lehet közös jövőjük.

A sok, erős alkohol felkavarta Mark gyomrát eddigre. Jobbnak látta, ha bemegy a szobájába, mielőtt bármi is visszakívánkozna belőle a külvilágba. Ha akkor történnek vele ilyen szégyelnivaló dolgok, amikor egyedül van, az rendben van, ő már hozzászokott, de senki más nem láthatja meg. Biztosan mindenki megundorodna tőle.

Útban a szobája felé Mark azon kattogott, hogy hogyan kellene viselkednie Fabiannal szemben. Még a hotelt is elfelejtette ellenőrizni. Vágyta a fiút, de el akarta tolni magától a biztonság kedvéért. Túl közel került hozzá már így is. Hová fognak jutni február végére, ha nem húzza be a kéziféket? Arról volt szó eddig, hogy kiélvezik a hátralévő két hónapot, de ezek a hülye vallomások összezavarták a dolgokat. Ha ugyanis tényleg szeretik egymást, akkor még jobban fognak közeledni. Mark tudta, hogy ez jön, hiszen így volt Anes-szel is. Azok a hülye érzelmek rontanak el mindent. Fabian biztos, hogy szeretne még közelebb kerülni hozzá, neki meg térre lesz szüksége, meg időre, ahogy az lenni szokott. Ezt Fabian elutasításnak fogja venni, és veszekedni fognak, ami meg még messzebbre taszítja őt. Mindig így van.

Marknak meg kellett próbálnia kontroll alatt tartania az eseményeket, hiszen két hónapig még mindenképpen együtt lesznek. Valahogy vissza kellene térniük az eredeti felálláshoz, a „csak szex és semmi komoly”-hoz, nem mehetnek tovább semmilyen irányba sem.

Mark egyből a fürdőszobába ment. A tükörben egy leharcolt öregembert látott. Aki folyton ugyanazokat a hibákat követi el. Már ötven is elmúlt, és folyton ugyanazokat a köröket futja. De mégis mit képzel magáról? Hogy egy fiatal és nagyon szép fiú majd elviseli őt csak a két szép szeméért? Vagy a ráncosodó bőréért? Esetleg az őszülő szakálláért?

Kínjában felnevetett, de igazából sírni szeretett volna. Kedvet érzett hozzá. Sosem szokott, valójában azt se tudta már, hogy kell. Inkább megmarkolta magát a combjai között. Ez még működik, gondolta. Csak ezt tudom neki adni, és semmi mást. Ez az egyetlen értékelhető részem. Hát két hónapig biztosan elég lesz!

A megállapításaitól nem lett jobb kedve. Visszament a szobába, és töltött magának egy pohár whiskeyt. Leverten az ágyára rogyott, és sóhajtott egyet. Hiányzott neki Fabian a sok blablájával együtt. Gyorsan beírta a telefonja keresőjébe, hogy „banksi”, és a Google azonnal feldobta neki a dobálódzó manust, meg a lufis kislányt. Miközben Mark nézegette őket, szinte érezte, hogy Fabian mellette van.

Az jutott eszébe, hogy róla is beszélt, amikor mesélt a képekről. Ha ugyanis valaki szerette őt, azt Mark mindig fenyegetésként élte meg. Nem jól érezte magát tőle, hanem rosszul. A lufis kislányhoz viszont nem volt semmi köze. A kislány szerinte ostoba módon szabadon engedte a szívét. Látszik, hogy gyerek, és nem tudja, hogy ez butaság. De majd megtanulja. Csak kiszolgáltatja vele magát, amivel bárki kegyetlenül visszaélhet. Neki sem kellett volna elárulnia azt, amit érez, mert így Fabian kezében van. Visszavonni azonban nem lehet az effajta kijelentéseket.

Mark kiitta a poharát. A gyomra most már erőteljesen kavargott. A szoba forgott vele, és ezt az sem állította meg, hogy végigdőlt az ágyán. Sőt. Hogy elterelje a figyelmét a fokozódó hányingeréről, próbált elmélyülni Banksy egyéb alkotásaiban, az érzékszervei és a végtagjai azonban nem működtek közre. Fél szemmel vetett egy homályos pillantást egy női alakra, aki a falat támasztva éppen szivecskéket hányt, és Banksy ezen alkotása mintha inspirálta volna őt.

Eldobta a telefonját, és a vécéhez rohant. Térdre zuhant előtte, és a fajanszba kapaszkodva azt tette, amit a nő képen. Aminek ki kellett jönnie belőle, az több fordulóban ki is jött, és bár nem piros szívek érkeztek a vécécsészébe, részeg bódulatában könnyedén és meglehetősen szubjektíven azonnal értelmezni tudta Banksy képét. Ő, Mark Sommer akarja a szerelmet, magához veszi, mert élvezi, de a teste nem bírja el, és kiveti. Pont, mint a nő a képen.

Mark szarul érezte magát. A gyomra megkönnyebbült, de a feje nem. A szíve pedig darabokban hevert. Nem maradt más választása, azt kellett tennie, amit mindig is tett: belenyugodni abba, hogy ez ő. Egy katasztrófa. Amennyire képes volt, rendet tett maga körül, aztán visszaszédelgett a szobába. Az ágyra dobta magát. Az utolsó pillantása a mellette heverő telefon kijelzőjére esett, és azt olvasta, hogy lovesick vagy valami hasonlót, aztán elnyomta a részeg álom. A szemhéjait mázsás súlyok húzták a tudattalan felszabadító nyugalmába.

Másnap hajnalban borzalmas állapotban ébredt, és még a szokásosnál is jobban utálta magát. A fürdőt mindenesetre hibátlanul kitakarította, hiszen Jana nem vehet észre semmit, amikor majd rendet tesz nála, aztán felöltötte a sikeres hoteligazgató maszkját, és munkába állt. A recepción azonnal találkozott a pillantása Fabianéval, és a közérzete varázsütésre feljavult, a  mellkasát pedig melegség járta át. Azon sem lepődött meg, hogy a fiú hamarosan felkereste őt az irodában. A kulcs a zárban már szinte magától fordult meg, miután behúzta maga mögött az ajtót.

– Jó reggelt, baby! – fonta a nyaka köré a karjait.

Gyengéden megcsókolta, aztán hozzábújt.

– Most hogy aludtunk egyet a tegnapi beszélgetésre – ült féloldalasan az íróasztalra –, azt kell, hogy mondjam, szép reggelre ébredtünk.

Marknak mosolyt csalt az arcára a fiú öröme, és hálás volt azért, hogy azt viszont sosem fogja megtudni, ami vele történt az éjszaka. Elfordította a fejét, és kinézett az ablakon. A fehér hótakarón tényleg csillogott a napfény, az ég tiszta kéken ragyogott fölöttük. Nem rontott bele egy viharfelhő se, és nem hallatszódott a szél süvítő hangja se. Észre sem vette eddig.

Ilyen lehet, amikor valaki a mennyországról beszél a pokolban, gondolta Mark, és eszébe jutott a Pink Floyd-dal. Tulajdonképpen Fabian mennyországa és az én poklom találkozott össz. Itt, a Ryderben. Ez a fiú túl jó nekem, csóválta meg a fejét.

A következő napokban Elias szorgos kezeinek köszönhetően az ünnepi dekorációk lassanként eltünedeztek, az élet pedig kezdett visszatérni a megszokott kerékvágásba. Az általános januári fásultságon sokat javított Fabian megtörhetetlen vidámsága, aminek az okát csak Mark ismerte. A gyakornok napközben szépen ellátta a feladatait, a hotel ügyei gördülékenyen mentek, és Elias ismételten célzott arra, hogy meg kéne fogni a fiút. Fabian arra is rendszeresen talált alkalmat, hogy legalább egy apró csókot tudjon váltani Markkal, de munka közben többnyire nélkülözték egymás társaságát. Csak éjszakánként fújtak más szelek.

Nem szeretkeztek minden éjjel, de elég gyakran megesett, és utána Fabian szinte azonnal visszatért a szobájába. Mark minden további nyomás nélkül élvezhette a (nagyon) rendszeres fizikai kielégülés áldásait. Az a benyomása támadt, hogy szavak nélkül létrejött köztük egy egyezség, amelynek értelmében Fabian tiszteletben tartja, hogy a hotel az első, a szex a második, és a kölcsönös vallomás ellenére sem vár tőle romantikus teljesítményt a néhány lopott csókon és ölelésen felül. Úgy tűnt, hogy Fabian tudatában van a lehetőségeiknek.

Már január harmadik hetében jártak már, amikor Mark mégis felfigyelt néhány aggasztó jelre. Nem voltak harsányak, de ő rendkívül kifinomult radarral rendelkezett azokban az esetekben, amikor valaki olyan dolgokat szeretett volna sugalmazni neki, amelyek ellentétben álltak az érdekeivel.

Arra, hogy nem megy minden olyan simán, mint ahogyan hitte, az első jel az volt, hogy egy szeretkezés után, miközben Fabian öltözködött, tett egy kérdésnek álcázott megjegyzést.

– Neked nem fura, hogy már kívülről ismerjük egymás testét, de még soha nem randiztunk?

Mark felnevetett, és segített begombolni Fabian ingét.

– Furcsa, igen, de te is tudod, hogy a körülményeink nem ideálisak hozzá.

Fabian egy hosszú pillanatra összeszorította az ajkait.

– Igen, tudom – húzta fel a cipzárt a nadrágján, majd a cipőiért nyúlt. – Talán majd egyszer.

Mark lesütötte a szemét.

– Talán – felelte, de annyira halkan, hogy Fabian lehet, hogy nem is hallotta.

Más alkalommal, amikor éppen nem szeretkeztek az éjjel, hanem a saját szobáikba vonultak vissza, Fabian üzenetet küldött Marknak. A válaszok gyorsan váltották egymást.

„Nincs kedved kicsit beszélgetni?”

„Miről szeretnél?”

„Mondjuk rólad. Azt tudom például, hogy hogyan nyögsz, amikor elélvezel, de azt nem, hogy vannak-e testvéreid.”

„Nem, egyke vagyok.”

„A szüleid hol élnek?”

„Sankt Moritz közelében.”

„Jó a kapcsolatod velük?”

„Igen, normális. Semmi különös.”

„Könnyen elfogadták, hogy meleg vagy?”

Bár Mark eddig lényegében szívesen írogatott, de ez a kérdés megakasztotta.

„Mi nem beszélünk ilyen témákról.” – felelte végül.

„De tudják?”

„Tőlem biztos nem.”

Ezen a ponton viszont már nem akarta folytatni a beszélgetést. Úgy érezte, mintha vallatnák, és azt utálta.

„Elálmosodtam. Holnap találkozunk.” – zárta hát gyorsan le a csetelést.

Másnap Fabian a reggeli csókot követően nevetve, de megjegyezte:

– Azért megvan annak a sajátos bája, amikor hirtelen, csak úgy kilépsz a beszélgetésből.

Mark elmagyarázhatta volna, hogy nem kedveli a kihallgatásokat, de inkább nem tette. El akarta kerülni a belőle adódó konfliktusokat, de főleg azt, hogy még mélyebbre menjenek a témában.

– Fáradt voltam – hazudta, majd hozzátette: – De irogatni sem szeretek.

Az legalább igaz volt.

Fabian lebiggyesztette az ajkait.

– Érdekes. És mit szeretsz csinálni?

Markban felsejlettek egy Anes-szel folytatott párbeszéd foszlányai. Sajnos kísértetisesen hasonlítottak a közöttük zajlóra.

– Horgászni – felelte az igazságnak megfelelően, és mielőtt Fabian megkérdezte volna, hogy vele tarthat-e, előrelátóan hozzátette: – Egyedül.

– Értem – bólogatott Fabian, és meglepő módon nem akadt fenn a hallottakon. – Érdekes úgy kapcsolatban lenni valakivel, hogy közben nem is vagy kapcsolatban vele – nevette el magát, de a jókedve nem tűnt túl meggyőzőnek.

Marknak ekkor kimondottan az a benyomása támadt, hogy Fabian szándékosan basztatja. Tényleg túl szép lett volna, ha a fiú beéri azzal, amit gond nélkül megtud adni neki. Határozottan érezte, hogy mostmár konkrétan a kezébe kell venni a dolgokat.