6. Folyékony, torz tükör

 

Ahogy múltak az előkarácsonyi hét napjai Mark bizonyos szempontból egyre elégedettebb lett a gyakornokával. Fabian ugyanis semmiben, de az égegyadta világon semmiben nem kérte a segítségét. Olyan kérlelhetetlen önállóságról tett tanúbizonyságot, hogy Mark nem tudta nem elismerni ezt a kvalitást. Ő maga is rendelkezett vele, és ha másokban nagyritkán felfedezte, azt nagyra értékelte.

Ebben a tekintetben tehát hasonlítottak egymásra, de sok olyan dolog derült ki az elkövetkezendő hét napban, amelyek mind arra világítottak rá, hogy valójában nagyon is különbözőek. Persze nem kellett egyezniük, hiszen csak két, átmenetileg egymás mellé sodródott férfi voltak, de nyilván megkönnyítette volna az együttműködést, ha kompatibilisek. Bizonyos karakterjegyek azonban, amelyeket Mark felfedezett Fabian személyiségében, kimondottan irritálták őt.  

Rögtön például túl kedvesnek találta a fiatal fiút. Fabian nemcsak a vendégekkel jött ki jól, hanem a személyzettel is. Egyedül Markkal nem igyekezett kialakítani kedélyes viszonyt. Eleinte ugyan rá is sokat mosolygott, de aztán felhagyott vele. Mondjuk Mark szerint ez így volt rendben, hiszen a főnöke volt és egyben a „tanára” is, akinek majd objektív értékelést kell róla készítenie, vagyis nem volt helye a jópofizásnak.

Más gyakornokokkal szemben ez a fajta távolságtartás abszolút nem zavarta, de Fabian esetében azért valahogy egy kicsit igen. Amikor ezt belátta, gyorsan meg is magyarázta azzal, hogy Fabian feneke a hibás. Túlságosan is vonzó ahhoz, hogy hidegen hagyja őt, és emiatt zavarja, hogy Fabian nem igyekszik barátkozni egyáltalán. Aztán amikor jobban belegondolt ebbe a logikai manőverbe, hamar rájött, hogy baromság. Az zavarta igazából, hogy azt a fehér medvét sosem fogja közelebbről szemügyre venni. De nem fogja, és ezt el kellett fogadnia.

Az sem nyerte el a tetszését, hogy Fabian kreatívan állt bizonyos dolgokhoz, bár igaz, hogy közben a rutint is betartotta. Mark számára az ötletelés mindig ingoványos talaj volt, marad inkább a megszokott, jól bevált utakon. Amikor Fabian azt javasolta, hogy a vendégekkel együtt díszítsenek fát, elsőre nevetségesnek tűnt. Elias, Leni és Jana támogatták, de nagyon nem erőltették ők sem, Mark pedig azt felelte, hogy ez a személyzet dolga.

Említett személyzet 5-én délelőtt állt neki a műveletnek, és mivel aznap a nagyon erős széllökések lehetetlenné tették a túrázást, a vendégek a hotelben maradtak. Leni nem nőtt túl magasra (viszont jól főzött), így meggyűlt a baja a díszek felhelyezésével. A hallban éppen whiskeyjét szürcsölgető Roland a segítségére sietett, és mivel ez egész jó móka volt, hamarosan Christian is csatlakozott. A céltalanul rohangáló három kisgyerek szintén részt akart venni a buliban, de a szüleik leintették őket, mire Fabian Markhoz fordult. 

–  Csak most az egyszer nem lehetne kivételt tenni? – kérdezte, Mark pedig mit mondhatott volna: a dolgok az engedélye nélkül is történtek már.

Fabian csatlakozott a díszítőkhöz, és rövid időn belül újabb jelentkezők akadtak. Élénk jókedv keletkezett a hallban, csak Mark érzékelte kaotikusnak az össznépi dekorálást. Nem akart közbeavatkozni, inkább visszavonult az irodájába. Ott elhatározta, hogy jeleznie fogja Fabiannak: a szabályok nem véletlenül vannak, hanem azért, hogy betartsák őket. Még aznap este sort kerített rá.

– Ilyen még sosem fordult elő a hotelben, és ezután sem fog – közölte Fabiannal a karácsonyfa mellett állva. – Azért ilyen sikeres a Ryder, mert szigorú szabályokat követünk. Ezek garantálják a sikert, és mindenkinek be kell tartani őket. Más szóval nincs helye spontán kezdeményezéseknek.

Fabian egy ideig némán nézett rá, aztán bólintott.

– Rendben. És elnézést.

Mark elégedett lehetett magával és a gyakornoka hozzáállásával is, de érdekes módon nem lett jó kedve tőle. Sajnálta, hogy csalódást okozott Fabiannak, mert ő nyilván elismerést várt volna a jó hangulatú eseményért, amit végül is ő terelgetett a medrében. De akkor is, ő a főnök, és a szabály az szabály. A karácsonyfa meg amúgy is ronda lett.

A következő nap az is kiderült Fabianról, hogy érzelmes ember, és ez zavarta a leginkább Markot. December 6-án rendszerint két, külsős pincér érkezett a  hotelbe, akik a vacsoránál Samichlaus-ként és Schmutzliként segédkeztek az étteremben, de elsősorban látványelemként szolgáltak. A Mikulás és a Krampusz megjelenése nagy derültséget okozott a vacsoránál, még a felnőttek is nevetgéltek. Igazán azonban a három kisgyereket varázsolta el ez a váratlan fordulat.

Először hinni sem akartak a szemüknek, de a két kisegítő kézbe vette a dolgokat, és hamarosan már az ölükben ültek, és bizalmas beszélgetést folytattak velük. A kicsik láthatóan izgatottak voltak, és teljesen elvarázsolta őket az a véletlen szerencse, hogy aznap este  Mikulásék pont a Hotel Ryderben töltötték a vacsoraidőt, és még egy kis csomagot is kaptak tőlük. Ha éppen volt a vendégek között kisgyerek, mindig így alakult az este, a hotel szolgáltatásai közé tartozott.

A személyzet és Mark már hozzászokott a csillogó szemekhez, őket nagyon nem hatották meg a látottak, de a bár pultja mögött álldogálván utóbbi arra lett figyelmes, hogy egy másik szempár is csillog. Ezek Fabianhoz tartoztak, aki egy bárszéken üldögélt a közelében. Az arcán tanyázó mosoly letörölhetetlennek tűnt, Mark biztosra vette, hogy elérzékenyült. Már csak egy kiskutya hiányzik a képből, gondolta magában, és amikor Fabian fészkelődni kezdett, meg orrot fújt, komolyan kezdett aggódni amiatt, hogy nehogy könnyek fussanak ki azokból a csillogó szemekből.

Gyorsan abszintot töltött két pohárba, és Fabian elé tolta az egyiket.

– Később a Mikulás is kap egyet – mondta olyan komolyan, amennyire csak tudta.

Fabian előbb a zöldszínű italra nézett, aztán meg rá.

– Ez mi?

– Abszint.

– Ah. Az, ami vakságot okoz? – vonta össze a szemöldökét.

– Igen, azt mondják, de nem hiszem, hogy igaz.

Mark gondolatban még hozzátette, hogy ha minden olyan dolog, amikre azt mondják, hogy vakságot okoz, tényleg azt tenné, akkor ő már rég nem látna semmit. Amíg Fabian a pici poharat forgatta a kezében, felidéződött benne a gyerekkori katekizmusok rendkívüli unalma, és a katekista fenyegető tekintete, amikor azt mondta, hogy ha a fiúk fogdossák magukat, akkor meg fognak vakulni. 

– Még sosem ittam – vallotta be Fabian, mire Mark felemelte a poharát.

– Akkor a Mikulás feltűnése most mindenképpen indokolja az első alkalmat.

A fiatal fiú váratlanul elnevette magát, aminek ő meg váratlanul megörült, bár nem viccnek szánta, amit mondott. Koccintottak, aztán belekortyoltak az italba.

– Huh! Jó erős – állapította meg a fiatal fiú, mire Mark bólintott.

– Hatvan százalékos – magyarázta a jellegzetes torkot és nyelőcsövet égető érzést, amit ő egyébként kedvelt.

 Fabian megcsóválta a fejét.

– Az igen!

Mark sokat tudott az alkoholos italokról, mert így volt minden olyannal, ami érdekelte.

– Létezik nyolcvan százalékos fekete abszint is – tette hát hozzá.

– Nem vagyok nagy ivó – vallotta be viszont Fabian, és Mark nem akarta azt a benyomást kelteni, hogy ő meg az, pedig az igazság inkább ahhoz a verzióhoz állt közelebb.

– Én sem – hazudta hát gyorsan, és már bánta, hogy beszélgetésbe bonyolódott Fabiannal.

– Annak van valami hagyománya, ahogyan isszák az abszintot, igaz? – folytatta azonban a témát a fiatal fiú.

Mark pedig sokat tudott.

– Igen. Vízzel és kockacukorral... de van hozzá egy különleges kanál is...

Fabian összeszorított ajkakkal és elkerekedett szemekkel mosolygott rá, láthatóan tényleg nem volt jártas ezekben a dolgokban.

– Majd egyszer megmutatom – zárta le végül a témát Mark, aztán lehajtotta a maradék italát.

Ugyanezzel a lendülettel hátat is fordított Fabiannak, és a bár másik részében kezdett ügyködni. Mosogatott meg törölgetett, de valójában azon bosszankodott, hogy minek kellett jópofiznia a gyakornokával. Semmi szükség nem volt rá, és egyébként is idegesítő, hogy Fabian férfi létére így reagált a hülye Mikulásra meg a gyerekekre. Huszonötéves. Még jó, hogy nem sírt a meghatottságtól.

Akkor éjjel nehezen jött álom Mark szemére. Azon törte a fejét, hogy az emberek nagy része miért van oda annyira a karácsonyért. Ő az egészet álságos felhajtásnak tartotta, és nem szerette. Azt még valahogy el tudta képzelni, hogy a gyerekek mit esznek rajta, de a felnőttek számára semmiféle magyarázatot nem talált. Ő persze már gyerekként sem bírta. Folyton templomba kellett menni, és az ajándékként sem azt kapta, amire valóban vágyott. A legjobb közülük még a Földünk országai volt.

Hirtelen nem is emlékezett, hogy mikor tudta meg: a Mikulás nem létezik, de az a benyomása támadt, hogy nyilván születése pillanatában. Hogy nagyon korán képbe került, az biztos. Amikor az osztálytársai még javában hittek a Samichlaus létezésében, ő inkább bölcsen hallgatott. Úgy sem hittek volna neki. Pontosan tudta a legelejétől, hogy az ajándékokat a szülei veszik meg, de mondjuk ők sem rejtegették a valóságot. Nem kerítettek nagy feneket az egész ünnepnek.

Huszonnegyedikén éjféli mise, huszonötödikén vacsora és mise, huszonhatodikán ebéd a rokonoknál és mise. Közben valahol megkapta az ajándékokat is, de sosem azt, amire vágyott volna. A tortúra tizenkétéves koráig tartott, akkorra valahogy elszivárgott az életükből ez a szokás. Tegyük hozzá, hogy ő nem bánta. Eléggé unta már megköszönni azt, amit nem is kért.

Gyerekként természetesen az ajádék érdekelte volna elsősorban, a vallásos vonatkozások már nem annyira. Mivel hívő családban nevelkedett, számára magától értetődött, hogy Isten, akit félni és tisztelni kell, szemmel tartja őt. Aztán meleg felnőtt férfiként már kicsit árnyaltabban kezdte látni a helyzetet. Isten létezését ugyan nem vonta kétségbe soha, de az egyházzal nem szimpatizált. Templomba nem járt, nem imádkozott, tulajdonképpen igyekezet láthatatlanná válni a Mindenható előtt. Biztos volt abban, hogy nem értékelné őt túl pozitívan.

Anes viszont nem volt hívő.  Ő azt mondta, hogy kizárólag önmagában hisz, a szeretetben és az elfogadásban. A Bibliát a legjobb PR-ú mesekönyvnek tartotta, amelyben a mesék nagy része tényleg hordoz morális tanulságot, de azért egy egész ipart nem kellett volna ráépíteni. A templomokat nagy ívben kerülte, a papokról pedig megvolt a véleménye, főleg a sok szexuális botrány miatt. Mondjuk ebben legalább egyetértettek. Abban is egyébként, hogy hinni csak szabad akaratából tud az ember, azt erőltetni nem lehet, és abban is, hogy ezt mindenkinek el kell fogadnia.

Hirtelen érdekelni kezdte Markot, hogy Fabian vajon miben hisz. Hisz-e vajon bármiben is? Kicsit sajnálta, hogy erre a kérdésére sosem fog választ kapni, dehát vannak olyan dolgok az életben, amelyek örök kérdések maradnak.     

Egyébként Mark semmilyen ünnepet sem kedvelt igazán, a születésnapokat is pont ugyanolyan napnak tartotta, mint az összes többit. Anes viszont imádta ezeket a dolgokat. Mindig adott neki valamilyen ajéndékot, és emiatt ő meg úgy érezte, hogy viszonoznia kéne, de többnyire ötlete sem volt. Kínosnak érezte magát a procedúrát is, így többnyire kihúzta magát alóla valahogy. Anes eleinte zokon vette, de aztán elfogadta, hogy őt nem érdeklik ezek a dolgok.

A hotelben is kizárólag a vendégek kedvéért állítottak fát, ezért sem értette, hogy Fabian miért olyan lelkes miatta. Ennek a fiúnak meg kellene tanulnia, hogy a munkahely az munkahely, ahol nincs helye semmiféle magánéleti dolognak. Ha szereti az ilyen fajta szemfényvesztést, szeresse az otthona falai között. Igaz, hogy most nem tud hazamenni, de egyszer kibírhatná csillogó szemek nélkül is. Abba már bele sem mert gondolni, hogy milyen érzelmi reakciókat fog belőle kiváltani a karácsonyeste. Muszáj lesz majd mögötte állnom egy abszintos pohárral, gondolta aggodalmasan.

Már félálomban volt, amikor a lelki szemei előtt váratlanul megjelent egy hatalmas tükörfal. Látott benne egy szakállas, középkorú férfit, aki fáradtnak tűnt, de aki csak ő lehetett, hiszen tükör volt. Hasonlított is rá. Ahogy nézte magát, rossz érzés fogta el. Tényleg ez a görnyedt öregember lenne ő? Nem akart ilyen lenni sosem. A tükörfal ekkor hullámos lett, mintha higannyá változott volna, és elmosódott a képe benne. Fabian alakja rajzolódott ki lassanként, de lehet, hogy Anes-é. Ő maga sem tudta eldönteni. Szép volt, fiatal, mosolygott és csillogtak a szemei. Mark szeretett volna olyan lenni, mint ő, de nem tudott.

Kipattantak a szemei, amikor felriadt ebből a félálomból. Emlékezett mindenre, és zaklatottnak érezte magát. Az álmok már csak ilyenek, gondolta. Egy ideig nyomasztják az embert, aztán elmúlik a hatás. Ivott egy pohár vizet, és arra jutott, hogy az abszinttal csínyján kellene bánnia. Talán a napi egy adag is sok. A Zöld Tündér okozhatta a fura látomást, lehet, hogy tényleg káros hatással van az idegrendszerre, és ez nemcsak legenda.

Mindenesetre holnaptól leáll vele egy időre, mert amúgy is el kell kezdeni a komolyabb készülődést az ünnepekre. Interlakenben egyeztetnie kell Frau Steinnel, aki rendszeresen látványcukrászkodik a hotel azon vendégeivel, akik zimtsterneket, vagyis fahéjas csillagokat akarnak sütni mindenképpen. Egy másik nap az utazási irodával kell megbeszélnie a berni karácsonyi vásárba való buszoztatás részleteit. Fabiant kénytelen lesz magával vinni, hiszen ezek bonyolítása is a munka része, ezt is látnia kell.

Tulajdonképpen elégedett volt a gyakornoka eddigi munkájával, de úgy vélte, hogy maradt még tanulni valója a fiatal fiúnak.  Az önállósága és a hatékonysága rendben lévőnek tűnt egy vendéglátós szakembertől elvárt alapvető képességek tükrében, bizonyos személyiségjegyei azonban még pofozgatásra szorultak. Fabiannak természetesen nem megváltoznia kellene, az amúgy is lehetetlen, mindössze meg kell tanulnia kontroll alatt tartani magát.

A következő hetekben együtt fognak dolgozni, majd ő példát mutat neki. A józanság és a hidegvér ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy egy hotel ügyei simán menjenek. Nincs helye érzelmességnek, mert az csak elgyengíti az embert. Ő pedig nem azért van mellette, hogy pátyolghassa a lelkét. A sajátját sem szokta.